Számtalan legenda fűződik a keletkezéséhez, ezek közül a számomra legbájosabbat mesélem most el Nektek.

Messze innen – vagy talán nem is olyan messze? – található egy különös hegység, a nagy Turtur hegység, amelyet manapság Tátrának neveznek. Vulkáni működés, kőzetfelgyűrődés millió évekkel ezelőtt: a tudósok valahogy így magyarázzák a keletkezését, de én nem vagyok tudós, csak egy mesemondó, s az én mesém szerint bizony a Tátra nem holmi természeti erők által, hanem egyenesen az Úr akaratából, ama bizonyos hat napnak egyikén, mondhatni, némi kacskaringóval teremtetett.  

Szóval az úgy történt, hogy az Úr a világ teremtésében éppen Magyarországot fejezte be, és afeletti örömében, hogy olyan csodaszépre sikeredett, szusszanás nélkül nekifogott a magashegyek, nevezetesen a Tátra megteremtésének.  

Csipkés cakkos sziklacsúcsok, rohanó hegyi patakok, havasi rétek, harsogó zöld fenyvesek, fátyolvízesések, feneketlen tengerszemek: az Úr nem látott, nem hallott, úgy elmélyült a teremtésben, hogy az angyalt, aki leereszkedett hozzá, észre sem vette. Az angyal világért sem zavarta volna meg urát nagy elfoglaltságában, csendben, lélegzetét is visszatartva nézte, hogyan gyűrődik a föld, s löki ki magából a hegyeket, hogyan bújnak elő a sziklahasadékokból a patakok, erek, duzzadnak a mélyben tavakká a vizek, aztán, kis idő múltán, mégiscsak megköszörülte a torkát, és illedelmesen így köszönt: Áldás, békesség! Mire az Úr csodálkozva fölpillantott a munkájából, futólag rámosolygott az angyalra, bólintott is neki, de máris fordult vissza a teremtéshez. Ide selymes füvű havasi legelőt! Oda sebes vizű patakot! Réz- és ezüstércet a hegy gyomrába! – ; szélsebesen került elő a keze alól mindaz, ami egy hegységhez feltétlenül szükséges. Az angyal nem győzött csodálkozni és ámulni, s két elragadtatott ah! és óh! között azt gondolta, hogy ami ilyen könnyen és gyorsan megy, az nem is lehet olyan nagy kunszt, s hogy az őrködés és védelmezés mellett, ami időtlen idők óta a feladata, egyszer, csak egyetlen egyszer nagyon szeretné ő is kipróbálni a teremtést. Nagy vágyakozásában végül összeszedte minden bátorságát, megköszörülte ismét a torkát, és azt mondta:

• Pihenj egy kicsit Uram, majd én folytatom helyetted!

Az Úr nem kis meghökkenéssel nézett rá, majd némi bizonytalansággal a hangjában azt kérdezte:

• Képes lennél rá?
• Miért ne lennék képes? – bátorodott fel az angyal, s izgatottan, hadarva így könyörgött:
• Csak engedd meg Uram! És bízzál bennem! Majd meglátod, hogy amit én alkotok, sem lesz rosszabb a tiédnél!
• Ha mindenáron akarod, ha feltétlenül meg szeretnéd próbálni, ám legyen! Befejezheted, amit elkezdtem! – válaszolta egy sornyi töprengés után az Úr, s elnéző mosoly jelent meg az arcán.

Köztünk szólva, jóságos atyai szíve bármit megengedett volna szeretett angyalának, de azért magában azt is gondolta, hogy ami olyan jól meg lett alapozva, mint a Tátra, történjék bármi, úgysem lehet elrontani. 

Az Úr magára hagyta tehát az angyalt, és továbbsietett észak felé. Amikor pedig készen lett egy újabb, gyönyörűséges vidékkel, elhatározta, hogy mielőtt ránéz kedves segédjére, megmutatja azt is neki. - Befejezted már a munkádat? – kérdezte a felhőkön át tőle, s az igen válaszra meginvitálta magához. Az angyal sebesen szárnyra kapott, és már a magasból olyasmiket kiabált elragadtatottan, hogy csoda! és gyönyörűség! S valóban, alattuk a síkság akár egy virágos szőnyeg: zsíros, fekete szántóföldek, aranyló búzamezők, tarkabarka gyümölcsösök, vidáman csörgedező patakok, ezüstszínű folyók, a dombokon szőlőtáblák, a hegyoldalakon sűrű erdők, a völgyekben kövér legelők.

Az angyal nem győzött csodálkozni és lelkendezni, s az Úr hagyta is egy darabig, mert szó mi szó, neki magának is jólesett annyi tengernyi munka után megpihenni és gyönyörködni egy kicsit az alkotásában –, de mivel hat napja volt csupán az egész világra, nem engedhetett meg magának túl sok tétlenkedést, ezért így szólt: Lássuk, te mire jutottál!  Az angyal izgatottságában – és mert előre örült a művéért járó dicséretnek – tiszteletről, udvariasságról megfeledkezve, az Úr elébe vágott, és szélnél is sebesebben suhant a Tátra felé. Az Úr ugyanazzal az elnéző, szeretetteli mosollyal a nyomában, mint amikor ráhagyta a teremtésjátszadozást. De Istenem, Atyám, ne hagyj el! – a helyszínre érkezve az eléjük táruló látványtól szóhoz sem jutottak.

És hogy mit láttak? Mindjárt elmondom, de előbb kanyarodjunk vissza oda, hogy miután megengedte, hogy kipróbálja a teremtést, az Úr magára hagyta az angyalt, aki rögvest munkához is látott. Legelőször gondolkodott egy sort, és arra jutott, hogy ahhoz, hogy virágzóvá és termékennyé tegye a Tátra vidékét, semmi másra nincs szüksége, mint sok-sok melegre, amit pedig úgy érhet el, ha minél közelebb emeli a földet a naphoz. Ezért irdatlan mennyiségű követ és sziklát gyűjtött össze, s addig tornyozta őket egymásra, mígnem a felhőket átfúrva már-már égig érő hegyekké nőttek. Szikla szikla hátán, ameddig a szem ellát, nagyítóval sem lehetett volna egy rendes síkságot találni. Legfeljebb csak síkságocskát, vagy sokkal inkább sík foltocskát, azt is csak mutatóban.  

A baj akkor történt, amikor az angyal elrepült megcsodálni az Úr legújabb alkotását. A felhőszakadás, amely távollétében zúdult a vidékre, olyan hatalmas volt, hogy az utolsó göröngyig lemosta a termőföldet a sziklákról, amelyek így lecsupaszítva hatalmas égre írt felkiáltójeleknek, a belőlük kiálló kőcsipkék és cakkok sárkányfogaknak, az óriás, fekete szájként tátongó szakadékok és szurdokok a pokol lejáratainak tűntek. Szó mi szó, a Tátra zordabbra, félelmetesebbre szándékosan sem sikerülhetett volna.

Mit csináltál? – kiáltott fel az Úr döbbenetéből fölocsúdva, szegény angyal meg csak hebegett-habogott ijedten, hogy ez nem az ő műve, ez merőben más, mint amit itt hagyott, és ő nem akart egyebet, mint fölemelni magasra, a felhők fölé a vidéket, hogy minél több napfény és meleg érje, s ezáltal virágzásnak induljon, termőre forduljon!

• Te balga, te! Éppen az ellenkezőjét érted el! Még a szegény zab sem lesz képes megteremni, mert mielőtt beérne, megfagy! Tudatlanságod miatt a Tátra a hideg és éhség birodalma lesz, ami ellen most már nincs mit tenni! – dörmögte az Úr szomorúan, arcát kezébe temetve.
• Ne aggódj, Uram! – suttogta bűnbánóan az angyal –, azt hiszem, tudom, hogyan lehetne mégiscsak orvosolni a bajt! – Kérlek, engedd meg, hogy embereket is teremtsek ide, és meglátod, a sovány legelők hogyan változnak majd termő szántóföldekké!
• Azt már nem! – dörgött rá most először mérgesen az Úr. – Ha játszani akarsz, menj máshová! Oda, ahol nem tudsz semmit elrontani! A Tátra az enyém, én leszek, aki benépesítem!

Így történt, hogy az Úr ehhez a különös tájhoz, ehhez a különleges hegyvidékhez megalkotta a hozzá illő, szintén különleges embert: a gorálokat. Akik szálfatermetűek, nyílttekintetűek, lábuk, mint az acél, szemük, mint a sasé, okosak, egyenes jelleműek, rendíthetetlenek, energikusak, vállalkozó szelleműek, azért, hogy azon a vad és mégis szépséges vidéken, amelyet az angyal alkotott, élni tudjanak.

Még több mese és egyéb érdekességek a Szepességről Kováts Judit írói oldalán: https://www.facebook.com/kovatsjudit1