Feliciter
Engedélyezi, hogy fontosabb híreinkről értesítést küldjünk Önnek? Értesítéseink a böngésző beállításaiban bármikor kikapcsolhatók.
Engedélyezem
Kult
Mindenünk a színház – Dézsi Darinka
2021. július 15.
Hat évig volt szabadúszó, alternatív és alkalmi formációk előadásai mellett láthatták őt a székesfehérvári Vörösmarty Színház és a budapesti József Attila Színház színpadán is, 2015-ben érkezett Nyíregyházára.

Sorozatunkban a Móricz Zsigmond Színház színművészeit mutatjuk be, ezúttal Dézsi Éva Darinkát, aki életében először 2015-ben, a Móricz Zsigmond Színházban lett társulati tag.

Szolnoki középiskolásként drámatagozatos osztályba jártál. Ez azt jelenti, hogy tudatosan készültél a színészi pályára?
Igen, tudatosan. Én ugyan nem emlékszem rá, de a családi szájhagyomány szerint már egészen kis koromban kijelentettem, hogy vagy énekesnő leszek vagy színésznő. Igaz, időközben más szakmák is megfordultak a fejemben, hiszen érdekelt például a régészet, az etológia és a pszichológia is. A gimnáziumban ugyan nem szerettem a történelemórákat, apukámat viszont nagyon jó volt hallgatni, amikor leültünk, és mesélt a történelemről, politikáról.

A szolnoki Széchenyi István Gimnázium időszakából a legemlékezetesebb számomra Müller Péter Búcsúelőadás című darabjából Bárió bohóc szerepe, amit az osztályból Eszes Szabolcs barátommal ketten formálhattunk meg, mintegy férfi-női aspektust felkínálva. Később egy Bárió monológgal felvételiztem az egyetemre és a Shakespeare Színművészeti Akadémiára is, ahová felvettek. Időközben az is szóba került, hogy énektanár leszek. Szegedre készültem, de végül nem mentem el felvételizni, a színészetet tudtam csak elképzelni hivatásként. Az Akadémiát szerettem – néhány tanárunk az egyetemen is tanított. 2009-ben végeztem operett-musical szakon. Pár év múlva még egy esélyt adtam az egyetemnek, Novák-Forgács osztály indult. Igaz, idősnek éreztem magam, tudtam, hogy ez a vonat már elment. Novák Eszter az önéletrajzomban látta, hogy pár színházban már megfordultam, megkérdezte, mit keresek ott, majd hozzátette: inkább játszanom kellene. Azt válaszoltam neki, hogy jelenleg is játszom, bár nincsen szerződésem színháznál. Szerettem volna tanulni. Aztán rájöttem, hogy igaza volt. Nekem ez az út jutott, és hálás vagyok érte.

Gyakorlat teszi a mestert…
Remélem! Amikor elvégeztem a Shakespeare Színművészeti Akadémiát, szabadúszóként részt vettem színházi kísérletekben, alternatív kezdeményezésekben és színművészeti kurzusokon egyaránt. Szerepeltem Vass-Zoltán Iván társulatában, a Fészek Művész Klub volt a törzshelyünk. Iván kiváló érzékkel nyúlt a darabokhoz, imádtam a gondolkodását, ahogyan elemezte a műveket. Itt is dolgoztam Sardar Tagirovskyval, aki színész, rendező, emellett rendszeres szervezője, illetve társszervezője különböző színészmesterségi workshopoknak.

Az Akadémia után (amit Sardar is elvégzett), a Laboratorium Animae Társulat égisze alatt számos produkciót hozott létre, néhányban játszottam is. Sardar többször elhívta a Sztanyiszlavszkij-Strasberg módszert alkalmazó és oktató Paolo Antonio Simionit Budapestre, hogy tartson workshopokat, az ilyen kurzus szintén rengeteget ad egy színésznek. Úgy gondolom, azzal, hogy betekinthettem Paolo foglalkozásaiba és megismerhettem az általa kidolgozott „karakter boncolgató” rendszert, iszonyú sokat tanultam. Egészen más megközelítést nyújtott, olyat, amelyet számomra az akadémiai vagy a kőszínházi forma nem tett lehetővé. Igen „üdvös” lenne, ha eljutnának ezek a kurzusok a vidéki színházak társulataihoz is.

Nagyon sokat köszönhetek Quintus Konrádnak, aki a Partvonal Műhely vezetőjeként is tevékenykedik, színész és rendező, vele beavatószínházi előadásokat hoztunk létre. Ő ajánlotta fel nekem Shakespeare Júlia szerepét, amit Székesfehérváron mutattunk be, de több más produkcióban is dolgoztunk együtt.

Szabadúszóként sok mindenbe belekóstoltam: báboztam egészen kicsiknek; évekig játszottam a Hókirálynő Meseszínpad csapatával; benne voltam a Silló Sándor rendezte Jézus Krisztus Szupersztár musicalben, amit a szombathelyi Iseumi Szabadtéri Játékokon mutattunk be 2013-ban; filmeztem is valamennyit. Jelenleg is tervben van egy független filmes projekt, debreceni alkotógárdával.

Élvezted a szabadúszó létet?
Amikor végeztem az Akadémián, az első évben csak Sardarral, a Laboratorium Animae társulattal léptem fel. Anyagilag keserves volt. Ahhoz, hogy megéljek, újságot hordtam a budai hegyekben (olyan nehéz volt a csomag, hogy alig bírtam megmozdítani, lépcsőkön le- és felcipelni), mellette recepciósként dolgoztam. Amúgy korábban, a tanulás mellett, bolti pénztárosként igyekeztem pénzt keresni.

A szabadúszó létnek megvannak az előnyei, de a nehézségei is. Előfordult, hogy egy hónap alatt huszonnégy előadásom volt, olykor azt sem tudtam, a főváros melyik végébe kell éppen mennem – ugyanis még bölcsődében is játszottam. Minden szerepet elvállaltam, hogy előteremtsem a megélhetésemhez szükséges pénzt. Belecsöppenni más-más közegbe, eltérő struktúrákba beilleszkedni, több rendezővel, kollégával dolgozni, új felfogásokat megismerni – mind nagyon inspiráló. A változatosság ébren tart. De én mindig szerettem volna tartozni valahová!

A hullámzás az anyagiakra is jellemző volt. Az egyik hónap nagyon jól alakult, a másik kevéssé, szabadúszóként olykor kiszolgáltatottabbak vagyunk. Fehérváron vendégként igazán jól fizettek a próbákért és az előadásokért, de amikor már csak három-négy fellépésem volt egy hónapban, akkor érzékelhetően megcsappant a jövedelmem. Még annak ellenére is, hogy kialakult egy kör, ahol és akik gondoltak rám.

Mielőtt Nyíregyházára jöttél, melyek voltak a kedvenc, emlékezetes szerepeid?
Nyilván minden színésznő vágya a Rómeó és Júlia női főszerepe, nekem megadatott, imádtam! Fehérváron a Mirandolinában (2013) örömmel formáltam meg Dejanira, a színésznő alakját, a Dzsungel könyvében pedig Túnát. Érdekesség, hogy a Mirandolina fordítója és dramaturgja színházunk jelenlegi művészeti tanácsadója, Sediánszky Nóra volt. Emlékezetes marad a Két szerető szívből Sophie szerepe és Iszméné az Antigonéból.

Miként kerültél Nyíregyházára?
Schlanger András, aki két évig volt osztályfőnököm a Shakespeare Színművészeti Akadémián, tehetségesnek tartott. Amikor itt igazgató lett, gratuláltam neki, majd megemlítettem, ha van valami szerepe, ami passzol rám, akkor nagyon szívesen jövök, mert szeretném magam kipróbálni máshol is. Hetekkel később kerestek Nyíregyházáról, hogy szerződtetnének.

Kettős érzések kavarogtak bennem, mert egyrészről nagyon örültem, hogy elkövetkezett a pillanat, és végre egy társulat tagja leszek, másrészről pedig Zolival (férjemmel, aki akkor még csak a párom volt) szerettük a pesti életünket, a nyüzsgést, a főváros adta rengeteg programot, az akkori zenekarunkat, a baráti körünket… Aztán leültünk, meghánytuk-vetettük a dolgot, s végül bevállaltuk, mondván, próbáljuk ki még akkor is, ha teljesen idegen közegbe csöppenünk, hiszen nem ismertünk senkit ebből a társulatból.

Nehéz volt beilleszkedni?
Varázsa és jó híre volt és van a nyíregyházi társulatnak! Amikor ismerősökkel, kollégákkal beszélgetve elmeséltem, hogy ideszerződöm, mindenki azt mondta, ez egy nagyon jó közösség, ritka az ilyen. Ennek ellenére, megvallom, volt bennem nagy adag drukk, hogy vajon mi vár ránk, de valahogy annyira magától értetődött minden! Valóban kedvesen fogadtak, nagyfokú nyitottságot tapasztaltam.

Mielőtt ideköltöztünk, a pesti albérletben esténként néztük az interneten a társulati fotókat – nagyon rossz a névmemóriám –, próbáltam a neveket megjegyezni, nehogy felsüljek majd. Sztorikat már hallottam a nyíregyháziakról, de senkit sem ismertem személyesen. Szerintem könnyen ment a beilleszkedés, bár nagyon kellemetlen volt, hogy az első hetekben komoly allergia terített le, holott korábban sosem jelentkezett efféle dolog nálam. Mondták is a többiek, hogy a premier ajándékom ezer darab papír zsebkendő lesz. Valószínűleg valami miatt tiltakozott a szervezetem, vagy nem tudott olyan könnyen átlendülni a helyzeten. Aztán elmúlt. Amúgy én nagyon könnyen akklimatizálódom, gyorsan megszerettem Nyíregyházát

Egyrészt a színésztársak miatt, másrészt, mert sorra kaptam a feladatokat. Kató szerepével kezdtem a Dollárpapában, Kökényszemű Katica voltam a Palacsintás királyban, játszottam a Taurin traumában, s beugróként a Túl zajos magányban.

Chicago, 9-től 5-ig, Dollárpapa, Függöny fel!, Palacsintás király, Sárkányölő Krisztián, Emília Galotti és Macbeth. A példaként vett címekből kiderül:a változatosság és az állandóság is jelen van minden évadodban, hiszen megmutathatod magad zenés előadásokban, vígjátékokban, gyerekdarabokban és komoly drámákban egyaránt.
Valóban, e téren nincs okom panaszra. Az Emília Galottit, amelyben címszereplő voltam, különleges érzékenységgel övezve próbáltuk, a szokásostól teljesen eltérő tudatállapotban teltek a mindennapok. Nagyon szeretem az ilyen fajsúlyos darabokat. Csehov Manóját és a Macbethet ugyancsak örömmel próbáltam és játszottam.

Mennyire vagy irányítható? Szereted, ha instruálnak a próbafolyamat alatt, és a rendező mozgat, esetleg szívesen jössz elő saját ötletekkel?
Számomra nem annyira izgalmas, amikor a rendező engedi, amit én képzelek el, és első alkalomra „megveszi”, mert bárhogy próbálok nem Darinkából építkezni, nagy az esélye, hogy mégiscsak hozzám lesz a legtöbb köze a figurának. Ez persze nem mindig baj, de szükséges magamon túllépni, és rálelni akár apróságokra is, amik túlmutatnak a személyiségemen, a gesztusaimon... Nekem mindig az az izgalmas, amikor „belém nyúlnak”, széttipornak, összeraknak újra. Ilyet még nem tapasztaltam Nyíregyházán. De ez darabfüggő is, és persze egy színházi évad szoros tempót kell tartson, az idővel tehát a rendezőknek is okosan kell gazdálkodniuk. Egyébként azt gondolom, hogy fogékony és könnyen instruálható vagyok.

Hogyan tudsz azonosulni azzal a figurával, akit el kell játszanod?
Úgy érzem, hogy könnyen, de ez feladatfüggő. Mindenki számára létezik olyan karakter, akit nehezebben adaptál. Ilyenkor egy jó rendezői instrukció mennyit tud segíteni! Ha mondjuk, aközött a kétféle megközelítés között kellene választanom, hogy alá- vagy fölérendeltségben képzelem el a figura s köztem a viszonyt, azt mondanám, alárendelem magam neki. Megkeresem, mi az benne, ami legtávolabb áll tőlem, de végül magamban is fel tudok fedezni. Most ez az, ami igazán izgat szakmailag. De hogy ez kívülről hogyan csapódik le, vagy a rendezőim mit mondanának erről, az más kérdés. Szeretem, ha megdolgoztatnak.

Gyakorlatilag szétszeded, kielemzed azt, akit meg kell formálnod? Megnézed, mit miért tesz, majd összerakod, és úgy azonosulsz vele?
Keresztes Attila, a rendező nagyon átgondolt, intellektus vezérelte, egyenes játékot várt el tőlem az Emília Galottiban. Azt mondta, ha nagyon pontosan megvan a szándék, az meghoz minden mást. Megnéztem, és elemeztem német előadásokat, volt, amivel szimpatizáltam, több dologgal nem. Számomra a „német típusú” játék újdonság volt. Nagy misztérium. Sajnáltam, hogy csak addig tartott a próbaidőszak.

A színházban azt az állapotot szeretem, amikor egy pillanatra sem merül fel senkiben, hogy játék zajlik a színpadon. Azt kell érezni, hogy varázslat történik, és akkor mindenki számára jelen idejűvé válik a történet, s így lesz minden mozdulat, levegővétel igaz. Arra törekszem, hogy amennyire csak lehet, minden mozzanat maga a valóság legyen, azaz ne szerepet lásson a néző, hanem a kvázi valóságot.

Az Oscarban nem volt könnyű magamból azt az enerváltságot előhozni, amit Simon Kornél, a rendező kért. A betépett lányé ugyanis egy különös állapot. Ütemen kívülinek kell lennie, a többiekkel ellenpontozni. Nagyon nehéz volt, mert mindig tönkre kellett tenni a jelenet ritmusát, ezzel olykor megakasztva a kollégák lendületét. Nem beszélve arról, hogy amikor színpadon van az ember, főleg nagyszínpadon, akkor igazi kihívás enerváltnak lenni.

A Macbeth például teljesen más. Horváth Illés, a rendező azt kérte, hogy már a legelső megszólalásomnál rögtön ugorjam át a lécet. Lady Macduffként – miként Emíliaként is – a színpadra lépés előtt kell megteremteni az állapotot, s ez nagyon kemény ráhangolódást, koncentrációt igényel már a takarásban. Ahhoz hasonló ez, mint amikor az ember egy marék homokot kell eljuttasson, minimális deficittel, egy adott pontra (színpad). Ha nagyon szorítod, kifolyik a markodból, ha nagyon laza vagy, akkor is. Kötéltánc.

Szerepálmod?
Az összes olyan szerep izgat, ami az őrületet magában rejti. Például milyen egy mániákust, egy skizofrént vagy egy bipoláris személyiséget játszani. De egy szép, nagyobb ívű szereppel is beérném. Igazából azt sem tudom megválaszolni, hogy a vígjátéki vagy a drámai szerepet szeretem-e jobban, mert mindegyik kihívást jelent. Ráadásul nem is lenne jó csak az egyik típust kapni. Mondhatom ugyan azt, hogy jobban kedvelem a drámákat, de közben azt is iszonyatosan szeretem, amikor nevetnek rajtam.

Kiskorodban énekesnő vagy színésznő szerettél volna lenni? Most melyiknek tartod magad?
Egyszer ez, egyszer az. Játék az élet! Én vagyok az a tipikus példa, aki dúdol és énekel az utcán, és ezért olykor megnézik az emberek, de nem érdekel. Ha feszült vagyok, dallal vezetem le, ha boldog, akkor örömömben éneklek. Nem szeretnék választani. Most vagyok erőm és nőiességem teljében, azt érzem, hogy jelenleg élem életem eddigi legjobb időszakát. Pillanatnyilag biztos nem cserélném el színésznői mivoltomat az énekesnőire. Odáig csak akkor jutnék el, ha minden remény elfogyna, ha nem foglalkoztatnának a színházban úgy, hogy attól fejlődni tudnék.

A színháznak mi a feladata, küldetése?
Nem tudok újat mondani: tükröt tartani, reflektálni, és nem ítélkezni. És hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy felfedezzék önmaguk bölcsességeit, esetleges defektjeit. Talán csak később tudatosul ez az önreflexió. Jó esetben az előadást követően lélekben gazdagabbak lesznek.

Shakespeare műveiben ott van a komédia és tragédia összes eleme, és magam is azokat a pillanatokat imádom a színházban, amikor sírok, de nevetni is tudnék – vagy fordítva. Fontos, hogy legyenek komoly darabok, amelyekben ugyanúgy jelen van a humor, a nevetés lehetősége. Persze, nem úgy nevet ekkor az ember, mint a vígjátéki poénokon, többnyire csak mosolyog. A humor így támasz, mankó, mert igenis föl kell fedeznünk életünk legpocsékabb időszakaiban és helyzeteiben is a kulcsot, a legnagyobb túlélési eszközt, azaz a humort.

Térjünk vissza a zenéhez! Sokat vagy színpadon, nemcsak a színházban, hanem mint a Naiv Baldachin, a carPEDIGnem vagy az Orpheum Madams énekese.
Budapesti, őrült korszakom szép emléke a Naiv Baldachin – ma már nem aktív – rockzenekar. Rohamsisakban, orvosi köpenyben és más extrém kiegészítőkkel léptünk fel, saját dalokkal és szövegekkel. Iszonyatosan jó hangulatú „agyeldobós” koncerteket adtunk. Amikor eljöttem Pestről, sajnos megszűnt a zenekar. Érdekes, pont a napokban írtak a fiúk, hogy jó volna újra koncertezni valamikor, valahol. Hátha…

A carPEDIGnem formációval verseket zenésítünk meg. Jelenleg trióként működik a zenekar, három ének és két gitár felállásban, mellettem Karap Zoltán és Olajos Gábor a gitárosok, illetve zeneszerzők.

Az Orpheum Madams a legújabb formációnk, még fiatal, egyéves. Békebeli dallamokat játszunk: sanzonok, jazz standerdek, bossa nova örökzöldek alkotják a repertoárunkat. Kolléganőimmel, Nyomtató Enikővel és Kosik Anitával indult a zenekar, de a zenészek is közreműködtek korábban színházi produkciókban.

Tíz év múlva hol tart majd Dézsi Darinka?
Remélem, hogy szép szerepekkel a háta mögött! S mosolyog majd ezen az interjún.

 

A fotón: pillanatkép a 9-től 5-ig c. előadásból (Móricz Zsigmond Színház archívuma))

Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.
Mindenünk a színház című kötet 1.500 Ft-os áron megvásárolható a Móricz Zsigmond Színház Szervező- és Jegyirodájában (4400 Nyíregyháza, Országzászló tér 6., nyitva hétfőtől péntekig 9-17 óráig).Amennyiben a könyvet Ön postafordultával szeretné kézhez kapni, megrendelését Nyíregyháza területén való kiszállítással együtt 1.900 Ft-os áron, Nyíregyházán kívüli kiszállítással pedig 1.500 Ft + 1.795 Ft szállítási költség megfizetése mellett tudják teljesíteni. A vásárlás és postázás részleteiről további tájékoztatást a szervező- és jegyirodája munkatársai szervezes@moriczszinhaz.hu emailcímen, továbbá hétköznap 9 és 17 óra között a +36-30-303-2875 és a +36-20-233-2926 telefonszámokon is készséggel nyújtanak.

 

PRINT LAPOK