Feliciter
Engedélyezi, hogy fontosabb híreinkről értesítést küldjünk Önnek? Értesítéseink a böngésző beállításaiban bármikor kikapcsolhatók.
Engedélyezem
Kult
Mindenünk a színház – Horváth László Attila
2021. június 25.
Mindenki Lackónak szólítja a többek között megyei Prima díjas és Jászai Mari-díjas színművészt. Szeret főzni és jógázni, imádja az ékszerteknősöket és Maria Callast, 35 éve tagja a nyíregyházi társulatnak.

Sorozatunkban a Móricz Zsigmond Színház színművészeit mutatjuk be, ezúttal Horváth László Attilát, akik kritikákról és színházról, kegyelmi állapotról és szerepálmokról is mesél nekünk.

Mi az oka, hogy mégsem pap lettél, hanem színész?
Római katolikus család a miénk, templomba járó. A nagymamák mindig, a család ünnepnapokon ment. Ministráltam is, sokáig komolyan gondoltam, hogy pap leszek, tizenhárom-tizennégy évesen még egyértelműen ez volt az életcélom. Tizenhat-tizenhét éves korom körül viszont mind gyakrabban elgondolkoztam azon, vajon biztosan az akarok-e lenni. Ha mélyebben magamba néztem, azt kellett megállapítanom, hogy a szándék ellenére sincs bennem olyan elhivatottság, mint ami ehhez a pályához szükséges. Meglehet, inkább a látvány, maga a szertartás tetszett, érdekelt jobban, mint a hivatás. Így történt, hogy aztán mégis a színház felé fordultam. Persze, a mai napig járok templomba.

Baján a Tóth Kálmán Gimnáziumba jártam. Remek évek voltak, sokáig álmodtam a gimivel, és álmomban mindig fájt, hogy már vége. Irodalmi színpados nem voltam, de rengeteg szavalóversenyen vettem részt, s ha már kérdezed – bár nem szeretek dicsekedni –, általában nyertem. A kedvenc költőm Ady Endre.

Miért pont a szolnoki színházban kezdted a pályád?
A főiskolai felvételin a második rostán estem ki, de volt egy segítségem, az érettségi elnök Zágon Bertalan, ő juttatott be a Szigligetibe. Lekéstem a jelentkezést, mert mit tudtam én, hogy mikor indul az évad, de az ő révén szeptemberben felvettek. Paál István (a szakmában Isti) volt a főrendező, s már az első nap két színdarab próbáján kellett megjelennem, persze, mint statiszta.

Öt év után azonban Schwajda György kirúgott. Elkezdtem rosszul dolgozni, ugyanis sértődött voltam, mert nem adtak nagyobb szerepeket. Amiket rám osztottak, azokat viszont a dac miatt nem csináltam jól, ennél fogva nem is kaphattam komolyabb feladatokat. Ördögi kör volt ez, amiből nem tudtam kilépni. Végülis jót tett velem Schwajda, amikor azt mondta, próbáljam meg máshol felépíteni magamat.

Nyíregyházán varázsütésre megszűnt minden gátlásom, visszafogottságom, szorongásom, egyre nagyobb szerepeket kaptam. Léner Péter volt akkor a Móricz Zsigmond Színház igazgatója és főrendezője. Remek igazgató volt.

Hogyan építesz fel egy-egy szerepet?
A kezdetektől mindig ugyanúgy. Először ösztönösen, majd egyre tudatosabban kialakítok magamban egy képet arról, akit játszani fogok. Keresem a mozgatórugóit, mit és miért csinál. Ha ez megvan, akkor a hogyan már magától jön. Mivel én szólaltatom meg, ő nem egy teljesen elképzelt figura, nem tőlem független ember, mert a színpadon velem történik mindaz, ami vele, így, amit ő érez és cselekszik, azt érzem és teszem én is. De ehhez meg kell fejtenem a miérteket.

Mindig azokat a színészeket szerettem és tiszteltem, akik az utolsó porcikájukig azzá váltak, akit játszottak – mint nagy példaképeim, Dayka Margit és Kálmán György –, így annak az embernek az életét élték, akit megszemélyesítettek.

Emlékszem, Alekszej Karenint úgy formáltad meg, hogy akkor, ott a színházban nem is értettem, Anna hogyan hagyhatta el a férjét, azaz téged. Jelenség volt általad Mr. Paravicini az Egérfogóban, Kristoffer a Főfőnökben, de emlékezetest nyújtottál Georgesként a Rettenetes szülőkben és elképesztőt Richardként a Tengerenben. Alakítottál királyt, orvost, katonát, főpincért, inast és vidéki munkanélkülit, sőt Dani kacsát is. A színházirodalom e széles skálájáról melyik a kedvenc szereped?
Vannak kedvencek, többféle is. Az egyházi témájúakat szeretem, mert érdekelnek, és tisztelet is van bennem irántuk. Katz tiszteletestől a gyilkos bíborosig hat-hét papot biztos eljátszottam már. Szeretek katonatisztet is alakítani: rend, fegyelem van az életükben. Pedig gyermekkoromban nem sok úriembert láttam, parasztgyerek vagyok. Dávod-Püspökpusztán, az elemiben együtt volt az 1–4. osztály, gondolhatod… Később francia tagozatra jártam – nagybátyám francia disszidens –, így volt stílusos.

Nagyon szeretem a szocio-tanulmány jellegű szerepeket, azokat, akiknek karaktere van, mint a Platonovban Oszip, a hajléktalan orvgyilkos, véglény. Gondolj bele, micsoda kettősség volt, amikor egy időszakban felváltva játszottam két szerepet: a fogatlan, gondozatlan, durva Oszipot, párhuzamosan a csillogó ruhákban fellépő transzvesztita Zazával, az Őrült nők ketrecéből! Nagyon tetszett ez a helyzet!

Eszem ágában sem volt felületes transzvesztitát játszani. Át akartam érezni Zaza lelkivilágát.

Szövegben, színpadi jelenlétben Peer Gynt és Hanta is óriási szerep. Komoly feladatot róhatott rád mindkettő…
A címszereplő Peer Gynt és Hanta a Túl zajos magányból valóban nagy és hasonló szerepek, mind a két előadásban szinte végig a színpadon kellett lennem. Sokszínűek, bonyolultak, nagyon jól megírtak – nem vázlatos életek és alakok. A személyiség szinte minden rétegét és mélységét megmutatják. Hanta világa generációkat érintett, Peer Gynt sorsa az egyén önmegtalálásáról szól.

Az elmúlt két-három évadból mely szerepeidet emelnéd ki és miért?
Keresztes Attila rendezésében a Tűzpróba avagy a Heilbronni Katica című előadásban Sugar grófját és az Emilia Galotti Galottiját. Két gyönyörű darab, két nagyszerű, mély szerep – nagy lelki konfliktusokkal. Fülöp király voltam a Don Carlosban, ami számomra nem kedvelt előadás volt, de a szerep az kemény, és úgy gondolom, nem ment el mellettem…. Marosvásárhelyen beugrottam a Keresztes Attila által rendezett Sirályba. Húszperces néma agónia a nyílt színen és halál. Gyönyörű volt, ritka! Mi úgy nevezzük az olyan szerepeket, mint a Tengerenben Georges, hogy kegyelmi állapot. Ugyanis egy ilyennek a hatása évekig kitart, lelkileg olyan, mint egy átmosó kúra, és mindig vissza lehet nyúlni az élményhez az ínséges időkben.

Volt már kifejezetten vígjátéki korszakod, míg az utóbbi években jóval erősebb a drámai vonal. Hozzád melyik áll közelebb?
A drámai vonal már jobban érdekel, de időről időre jólesik a vígjáték, mert a magasztosságba is bele lehet csavarodni.

Színészként irányító vagy irányított típus vagy?
Hagytam, hagyom, hogy irányítson a rendező, de rá kellett jönnöm, ez nem mindig jó. Van, akiben nagyon megbízom, de ha túlságosan alámegyek, túlzottan azt csinálom, amit kér – akár ellenemre is –, nem mindig sikerül úgy a szerep megformálása, mintha engedem dolgozni a saját elképzeléseimet. Tudok persze irányító is lenni – rendezője válogatja…

Érdekelnek, megérintenek a kritikák?
Egyrészt szinte sosem olvasom, mert nem keresem, másrészt, ha szembe jön velem, akkor elolvasom, hiszen természetesen érdekel, mit gondolnak rólam. A dicséret jólesik, a negatív vélemény nagyon tud bántani. Ha igaz a probléma, jogos a felvetés, akkor foglalkoztat, hogyan javítsam ki, mert nagyon komolyan veszem.

Máskor viszont, főleg, ha alaptalan, igyekszem elfelejteni, hiszen az csak egy ember véleménye, amitől nem tehetem függővé azt a munkát, amit beletettem a szerepbe két hónapon át. Sajnos találkoztam olyan kritikával, amely igen felületes volt, ennek ellenére engem megviselt, így inkább lemondtam az olvasásukról. Az ember védekezik, nincs mese…

Ha jól tudom, az egyik szerepálmod Poirot felügyelő, Agatha Christie főhőse.
Hát ezt meg honnan tudod?

Készültem…
Valóban, Poirot-t nagyon szeretném eljátszani. Szeretem Agatha Christie-t, olvastam vagy harminc regényét. Kértem már rendezőt, állítsa színpadra az Öt kismalacot – ez szerintem Christie legjobbja! –, de eddig még nem volt fogadókészség rá. Annyi bizonyos, ha megkínálnának egy Poirot szereppel, nem utasítanám vissza!

Morus Tamás (Thomas More) alakja, szerepe is kifejezetten érdekel, sőt, kísért évek óta, bár eddig talán túl fiatal voltam hozzá. Ő angol humanista, jogász, író, költő, államférfi, az anglikán egyház és a római katolikus egyház vértanúja, az államférfiak és jogászok védőszentje, akit VIII. Henrik lefejeztetett.

Mi az a motiváció, ami újra és újra színpadra visz?
Nagyon sokáig az motivált, hogy szerepről szerepre mikor tudom átlépni a saját árnyékomat, hogy mindig valamivel többet tudjak kihozni a figurából, mint létező emberből, és minél többet megmutatni magamból. Ez természetesen most is érdekel, de időnként elgondolkodom azon, hogy miért teszem.

Fiatalon kezdtem, szerettem volna és szerettem csinálni a színészmesterséget, amely igen sok energiát igényel lelkileg és fizikailag egyaránt. Boldogságot akkor ad, ha jó előadások születnek hiteles színészi alakításokkal.

Értsem úgy, hogy maximalista vagy magaddal és másokkal szemben is?
Ha ezt olvastad ki belőle…

Egy beszélgetés során azt mondtad, a színház érzelmileg is 3D, nemcsak fizikailag…
Valóban, érzelmileg is háromdimenziós kell legyen; adok a nézőnek és kapok is tőle. Nem lehetek boldogtalan a színházban, mert akkor nincs 3D!

Mi a színház szerepe a te életedben, mi a város és a megye életében?
Amikor 1986-ban ideszerződtem, azonnal beleszerettem ebbe a városba: a légkörébe, az emberekbe – itt is maradtam. Kellett persze hozzá, hogy folyamatosan jó színház legyen Nyíregyházán. Gyengébbe nem mentem volna, sokkal jobba pedig nem hívtak… Hűséges típus vagyok.

A színházat nagyszerű különlegességnek tartom, gyönyörű műfajnak, jó, hogy e városnak is van. Én természetesen nagyon szeretem, nekünk ez több, mint munka, ez életforma. És hála Istennek, a nézők is szeretik! Igaz, nem mindenkinek egyforma az igénye, elvárása.

Nézzük meg a kereskedelmi tévéket – közel két évtizede figyelem őket –, nem tudom, miből kifolyólag, de tömik, szisztematikusan bombázzák az embereket egyre jelentéktelenebb, ócskább, egyre immorálisabb dolgokkal. Hová tudnak még süllyedni? Ez veszélyes, mert ha hosszú ideig ezt a színvonalat látják a nézők, ugyanúgy kezdenek majd gondolkodni, viselkedni. Ne képzelje bárki, hogy „ez kell a népnek”, ez nagyon arrogáns hozzáállás a döntési helyzetben lévőktől.

Ami a társulatot illeti, én nem vagyok híve a nyugati modellnek, hogy egy-egy előadásra különböző helyekről szednek össze színészeket, s majd létrejön a produkció valahogyan. Szerintem így az előadás nem tud igazán a mélységekbe lemenni, mert képtelenség néhány hét alatt úgy összehangolódni, ahogy a szerepekhez kell; másmilyen lesz a végeredmény, mint ahol évek-évtizedek óta ismerik egymást a társulat tagjai, ahol sorsok fonódnak össze. Hiába jó színész valaki, ha gyakorlatilag nem ismeri a kollégáját, úgy nehéz megtalálni az összhangot. Ingmar Bergmannal értek egyet, ő azt mondta, hogy a társulat erkölcsi kategória. Ő nem vállalt el egyszeri felkéréseket, mert szerinte egy társulatot tíz évig kell építeni, mire valóban olyan formába kerül, hogy igazi produkciók jöhessenek létre.

Szerintem a mi színházunknak is ez az építkezés az erőssége, ettől tud folyamatosan minőségi színház maradni.

A Móricz Zsigmond Színház társulata számos komoly produkciót hozott létre, de örvendetesnek tartom, hogy vendégelőadásokat is megnézhetünk. Nagy élmény volt az Egy őrült naplója, de mondhatnék más példákat is.
Örülök, hogy ezt szóba hoztad! Keresztes Tamást nagyon régóta ismerem, nekem is nagy színházi élmény volt az Egy őrült naplója. Remek alkotást hozott létre társaival, ünnep volt számomra, visszaadta a hitem a színházban. Ez az előadás nagyszerű példája annak, amilyennek én is képzelem a színházi munkát. Találkozik egy remekmű egy kitűnő színésszel, és mindez okosan és érzékenyen történik. Létrejön a katarzis, az érzelmi 3D, ami nagyon ritka manapság.

Egyre többen csinálnak “ügyes” színházat. Felületes élmény. Ahogy mondani szoktuk: csak a buszmegállóig tart ki.

Szerinted milyen a jó színház? Kérdezhetném úgy is: mitől jó egy színház?
Számomra az a színház jó, amely érzelmileg megérint. Kevés, ha csak gondolatilag vagy csak erős benyomásokkal operál, pláne, ha hatásvadász. Sok előadás csillog, pörög-forog, jópofa, vicces, közönséges. De nem érint meg érzelmileg.

Marketinges kérdés: miért járjunk színházba? Hogyan, mivel érvelnél?
Az emberi lélek mindig szomjazik. Nem elég neki csupán egy kellemes előadás. Igazi érzések, érzelmek kellenek, amelyek valóban és ott történnek meg. Bármilyen színpadi témában, ha igaz módon van megközelítve, megszületik a válasz, és a lélek elégedett. Ennek nincs mérőeszköze, megközelíthető talán az endorfinok felől, de az jelen esetben profán dolog. Szépen összetett jelenség ez, ki is alakult rá egy kifejezés: misztikus. Én biztosan visszamegyek oda, ahol ilyen élményt kapok!

A párod, Horváth Réka is színész, ugyanitt. Ez előny vagy hátrány?
A Forrest Gumpban elhangzott idézettel kezdem: „olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja.” Ez a legideálisabb helyzet, amit el tudok képzelni! Több mint húsz éve vagyunk együtt, jó, hogy ugyanabban a világban élünk. Hosszú éveken át alig találkoztunk a színpadon, az utóbbi időben viszont több darabban is játszottunk együtt, férj-feleséget is, ez nagyon tetszik nekem.

Önálló est gondolata megfordult-e már a fejedben?
Nem, még nem. Talán nem jött még szembe velem olyan anyag, amiről éreztem volna, hogy nem bírom magamban tartani.

Végezetül szólj néhány szót a hobbidról, szabadidős kedvteléseidről!
A díszhalaim sajnos elpusztultak, de a teknősökkel még mindig nagy a szerelem, miként gyermekkoromtól örök nagy szerelem Maria Callas. És a főzés! Nagyon szeretek főzni is, enni is! Már gyerekként megcsapott a konyha illata, azóta se szabadulok tőle. Ezt a többiek is tudják rólam: színházi kirándulásokon százötven emberre is főzök.

Az új kikapcsolódás mindemellett a jóga. Régóta csikolt a dolog, kipróbáltam, beleszerettem, hetente kétszer járok. Éreztem én egy ideje, hogy valamire szükségem van, de nem tudtam, mire. A feleségem kezdte, láttam rajta a hatását, és én is elmentem Juhász Ági stúdiójába. Kiderült, a jóga betölti a meglévő hiányt. Amióta csinálom, mindjobban egyben vagyok, fizikailag és lelkileg is. Okos, morális emberek rég kitalálták már, nem is értem, én miért ilyen későn leltem rá. Ahhoz, hogy akarjak még valamit a színházi létezésben, a jóga segít megtalálni az utat, érzelmileg és morálisan is.

Sokat beszéltem a jó színházról, de ha a színész, azaz a csatorna, amely közvetíti az értéket, nem tudja azt jól tenni, akkor az egész csak üres fecsegés.

 

A fotón: Hanta szerepében a Túl zajos magányban. Forrása: magánarchívum
Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.
A kötet megvásárolható a színház jegyirodájában.

PRINT LAPOK