Sorozatunkban a Móricz Zsigmond Színház színművészeit mutatjuk be, ezúttal Kuthy Patríciát, aki bár kedveli a zenés műfajokat, színművészként nem érezné teljesnek magát, ha csak énekes szerepeket kellene játszania.

Már kislányként is a színészi pálya vonzott?
Nem volt tudatos elhatározás, inkább valahol tudat alatt lehetett bennem, hogy ezt szeretném csinálni, de soha nem mondtam ki. Kiskoromban volt olyan álmom, hogy bárénekesnő leszek, később, a gimnáziumi évek alatt zoológusként képzeltem el magam, de rájöttem arra, hogy bár imádom az állatokat, a bogaraktól félek, márpedig egy zoológus nem félhet tőlük! Az is megfordult a fejemben, hogy reklámfilmrendező leszek. Végül negyedikes gimnazistaként a jelentkezési lapra a Színművészeti Főiskolát írtam be, mert akkor már egyértelműen tudtam, hogy ez az én utam.

Diákként sokat szerepeltél?
Pici gyerekkorom óta táncoltam, így elég sokat voltam színpadon. A mai napig életem fontos része a tánc! Aztán egyszer elmentem egy Kazinczy-versenyre is. Igazából csak azért, mert az iskolánkban mindig az igazgatóhelyettes lánya nyerte meg. Kérdeztem, mit kell ott csinálni, azt felelték, hogy fel kell olvasni egy szöveget. Ennyi? – gondoltam magamban, ez nem lehet olyan nehéz! Jelentkeztem, végül megnyertem. A verseket imádtam, a mai napig állandóan bújom a versesköteteket. Gimnazista koromban hirdettek egy Petőfi szavalóversenyt, a barátnőmmel kíváncsiságból elindultunk rajta. Továbbjutottunk, majd én lepődtem meg a legjobban, amikor megnyertem a területi döntőt. Innentől kezdve az iskola küldött: „menj, és nyerd meg!” Hú, de jó pedagógia! Ekkor fogalmazódott meg bennem, vajon mit szólnának hozzám a Színművészetin? Van-e bennem annyi, hogy bekerüljek?

A Madách-stúdióról mi jut eszedbe?
Fiatalon kerültem oda, és nagyon szerencsés voltam, mert folyamatosan kaptam feladatokat. Tiszteletbeli tánckari tag lehettem a táncművészek között a balettos múltam miatt, ez nagy megtiszteltetés volt a számomra! Aztán kisebb epizódszerepeket bíztak rám. Később pedig jöttek a nagyobb feladatok, a szóló számok. Végül a Színművészeti.

Azért is imádtam a Madáchot, mert rendkívül megtisztelő és felemelő érzés volt, hogy egy színpadon játszhattam olyan színészóriásokkal, mint például Tolnay Klári, Kállay Ferenc, Psota Irén vagy Avar István! Az, hogy ilyen legendás színészek között lehettem, felbecsülhetetlen. Amikor csak tehettem, ott ültem a próbákon, a takarásban és néztem őket: a SZÍNÉSZEKET. Azt, hogy hogyan születik a csoda, hogyan csinálják ők a színházat. Hála Istennek, Avar István később tanárom is volt a főiskolán.

Miért a musical-operett szakot választottad?
Ez is véletlen. Ugyanakkor azt gondolom, még sincsenek véletlenek. A tánc, a zene és az éneklés nagyon fontos nekem, ezáltal a zenés műfajt is nagyon szeretem. Csak négyévente indul ez a szak, de éppen akkor volt a negyedik év, amikor jelentkeztem. Felvettek. Lényegesen több tánc- és énekóránk volt, ugyanakkor a színészmesterségben is erős elvárásokat támasztottak tanáraink. Az volt a cél, hogy olyan színészekké váljunk, akik prózai és zenés előadásokban is magas színvonalon tudnak helytállni. Mi ezt komolyan vettük, rengeteget dolgoztunk, talán nemhiába. Az osztályunkból azóta is többen játszunk prózai és zenés szerepeket egyaránt.

A főiskoláról milyen élményeket őrzöl?
Nagyon szerettem. Igazából mi szerencsések vagyunk, mert az osztályunk remek közösség volt, tartalmas barátságok születtek. „Úgy fújta össze a szemetet a szél”, hogy nagyon jó volt együtt bármit csinálni. Hajtottuk, húztuk egymást ellenségeskedés nélkül, az elfogadás, a közös munka jellemzett bennünket. Előfordult az is, hogy a vizsgánkhoz magunk festettük a saját díszletünket. Akartunk valamit, és ez mindannyiunkat motivált! Szerintem semmilyen negatív élmény nem ért, mindamellett volt, hogy szorongtunk, nehogy kirúgjanak a vizsgán. Keveset aludtunk, kemények voltak a megmérettetések, mindezzel együtt mégis emlékezetes, élményekkel teli időszaka az életemnek az a négy esztendő.

József Attila Színház?
Amikor végzősként odacsöppentünk, éppen akkor újították fel a Pál utcai fiúk című előadást, más szereposztással. A mi osztályunkra esett a választás, közülünk válogatták ki az új szereplőket. Én lettem Nemecsek Ernő. Lányok játszottuk a fiúkat, fiú jelmezben, rövid parókával. A rendező, Tasnádi Csaba elképzelése volt ez, mert szerinte gyerekekkel nagyon nehéz eljátszatni ezeket a komoly és összetett szerepeket, a velünk egykorú fiúk pedig már túl férfiasak voltak. Mi kisfiúnak látszottunk, és ha hiszed, ha nem, a gyerekek a nézőtéren nem tudták, hogy lányok vagyunk! Imádtuk azt az előadást, kilenc évig játszottuk!

Nemecsek szerepe egy lépést jelentett Nyíregyháza felé?
Lépést és szerencsés véletlent egyszerre, hiszen végzősök voltunk. Az előadás rendezője a Móricz Zsigmond Színház igazgatója volt, és egyszer csak megkérdezte, hová hívnak, milyen lehetőségeim vannak, volna-e kedvem Nyíregyházához. Örömmel mondtam igent.

Szolnokiként szívesen jöttél? Jártál már itt korábban?
Igen, nagyon szívesen jöttem! Noha egy-két nyíregyházi előadást láttam Pesten, s tudtam, hogy szakmailag ez egy nagyon előkelő helyen álló színház és társulat, teljesen új közeg volt számomra. Egy főiskolás osztálytársam, az egyik legjobb barátnőm itt volt stúdiós, mielőtt a Színművészetire került. Tőle sok mindent megtudtam erről a színházról, majdnem mindenkit ismertem a becenevéről. Ilyenfajta előképzettségem volt, de soha nem jártam Nyíregyházán, ahol végül is otthonra leltem!

Társulatunk tagja vagy tizenkilenc esztendeje. Megfordult valaha a fejedben, hogy elmenj új impulzusokat, másik közeget keresni?
Nem vagyok kalandvágyó, szeretem a megszokott dolgokat. Ha jól érzem itt magam, miért vágynék el? Szerencsés vagyok, mert nagyon jó szerepeket játszhattam el, és szeretem a társulati létet. Számomra igazán motiváló, hogy olyan kollegákkal lépek színpadra estéről estére, akiknek a legapróbb rezdüléseit is ismerem.

Frici bácsi (Bárány Frigyes) fogalmazott úgy – és mélyen egyetértek vele –, hogy új impulzusok itt is érnek, hiszen rendszeresen jönnek új kollégák, új rendezők, új igazgatók. Itt vagyunk egyhelyben, és mégis van változatosság. Annyiból azért nekem picit más a helyzetem, hogy a Madách Színházzal megvan még a kapcsolatom, vendégként rendszeresen játszom tehát egy másik közegben.

Az első pár évben még rengeteget szinkronizáltam. Aztán ez szép lassan elmaradt a távolság miatt. Pedig nagyon imádtam! Kifejezetten erős koncentrációt igényel, de számomra nagyon izgalmas, ha egyszerre sok mindenre kell figyelni.

Kit szinkronizáltál legszívesebben?
A Quo Vadis sorozatot például. Aztán volt egy film, amiben Rembrandt múzsáját, feleségét szinkronizáltam. A Neveletlen hercegnő 2-ben a hercegnő kicsit bohókás barátnőjének lettem a magyar hangja. Vicces figura volt, talán pont azért szerettem. Jessica Biel magyar hangja is voltam. Néha egészen furcsa figurákat szinkronizáltam. Művészfilmben, sorozatban, akciófilmben, sőt rajzfilmben is… Nagyon izgalmas munkák voltak!

A filmezés is a bakancslistámon van, de még csak belekóstoltam néhányszor. Messze vagyunk!

Előny, vagy hátrány, ha valakinek színész a párja? Mint neked Illyés Ákos.
Nem tudom, mert nem próbáltam máshogy. Tehát előny.

Otthon is színházaztok?
Dehogyis! Otthon mi is civilek vagyunk. Beszélni szoktunk róla, de nem ez a fő csapásvonal. A színház az életem, de azért van élet a színházon kívül is.

Diákokat tanítasz. Szívesen teszed?
Nagyon! Korábban Nagykállóban tanítottam, majd Nyíregyházán, a Művészeti Szakközépiskolában. Annyira jó a fiatalokkal foglalkozni, és nézni, hogyan változnak, fejlődnek, miként nyílnak meg! Nagy öröm, amikor elkészülünk egy-egy vizsgával és látjuk, hogy mennyit fejlődtek évről évre. Olyan energiákat tudnak adni, hogy az valami hihetetlen. Rengeteg tehetség van a mai fiatalokban, amit szerintem nem szabad veszni hagyni!

Hogyan építed fel a szerepeidet?
Részben a szereptől függ. Akad küzdősebb, de inkább azt mondanám, hogy mindegyiknek megvan a nehéz „része” és a könnyebb is.

Van olyan technika, ami segít?
Konkrét technikám nincs. Az a fajta színész vagyok, aki belebújik a karakterbe, nem pedig a karaktert szabja magára. Megpróbálok – egy ponton túl – az ő agyával gondolkodni, a tulajdonságaival létezni és viselkedni. Tulajdonképpen olyanok vagyunk mi, színészek, mint a profilozók a krimikben. Nekik fel kell göngyölíteniük a bűntényből a tettest, nekünk van egy szövegkönyvünk, az alapján kell felgöngyölítenünk az embert, akit alakítunk, aki ezt és ezt mondja, miközben különféle helyzetekbe kerül. És ez igazán izgalmas.

Egy negatív vagy pszichopata figurája ugyanúgy magától értetődő, mint a vígjátéki szerep?
Nyilván nehézséget okoz, ha a megformált személy olyan helyzetekbe kerül, vagy olyanokat tesz, amiket én soha nem tettem, vagy abszolút távol áll tőlem. Természetesen ilyenkor több lépcsőfok vezet hozzá. Vígjáték vagy dráma között nincs különbség, mert a vígjátékban is vannak helyzetek, amik nehezebben adják magukat. Könnyű műfajnak nevezik a zenés darabokkal együtt, de ugyanolyan kőkemény energiákat és mesterségbeli tudást igényelnek, mint a drámák. Ahogy Karinthy annak idején mondta: „humorban nem ismerek tréfát!”, s ezzel én teljes mértékben egyetértek.

Sok mesedarabban szerepelsz. Nehézséget okoz a korán kelés?
Nekünk rendre este kell topon lennünk, akkor kell a legjobban koncentrálnunk, a gyerekek viszont délelőtt a legfrissebbek. Bármilyen keveset aludtunk is az előző napi előadás után, azt nem tehetjük meg, hogy fáradtan lépünk színpadra. Számomra a korán kelés pusztító, de az a furcsa, hogy amint meglátom a csillogó szemű gyerekeket a nézőtéren, tele leszek energiával.

Ők azonnal jelzik, ha valami nem tetszik nekik, de én szeretem a váratlan helyzeteket, az pedig hatalmas öröm, ha érezzük: boldoggá teszi őket az, amit látnak. Nagyon sok aranyos sztori fűződik a kicsikhez. Egyszer az előadás végén például egyikük odafordult a társához, és azt mondta: „Ez olyan jó volt, hogy otthon megkérem apát, töltse le!!”

Kedvenc szerepeid?
Nemecsek Ernő (A Pál utcai fiúk), Irma (Üvegcipő), Tigris Niki (Finító). Pörgetem az agyamban, de lehet, eszembe sem jut mind. Eliza Doolittle (My Fair Lady), Stáz grófnő (Csárdáskirálynő), Alice (Közelebb), a Suhanc (Valahol Európában), Anna Karenina. De imádtam a Sherlock Holmesban játszott karaktereket, és Maureen Folan szerepét a Leenane szépe c. darabban, s Morton mamát is a Chicagoban.

A Sherlockban több szereplőt alakítottál, úgyhogy sokat kellett öltöznöd. Nem lehetett könnyű.
Az, hogy egy előadáson belül annyi különböző figura bőrébe bújhattam, ajándék. Tobzódtam, imádtam. Igazán kreatív, jó hangulatú próbáink voltak, mindenkit megmozgatott. Ez a rendezőnek, Szente Vajknak köszönhető. Ő egyrészt irgalmatlanul felkészült rendező, tudta, mit hogyan szeretne, s azt is, hogyan lehet megoldani. Mindenre volt legalább három variációja. Azért, hogyha az egyik ötlet nem működőképes, akkor legyen mellette két-három másik megoldás. Nagyon jól megtalálta velünk is a hangot, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a próbafolyamatról és az előadásról is.

Az nem fordulhat elő, hogy a több figurát alakító színész összecseréli a szerepeit?
Nem! Furcsa módon nincs ilyen. Olyan érdekes, sőt, csodálatos az emberi agy, a tévesztés fel sem merül! Rajtam a jelmez, bemegyek, s nem kérdés, hogy kinek a szerepét kell eljátszanom. Az persze előfordul – de kívülről az sem látható –, hogy előadás közben néha beköszön egy-egy gesztus erejéig egy olyan figura, akit egy másik darabban éppen próbálunk. Esetleg a hétköznapokban „kívánkozik ki” belőlem az éppen próbált karakter. Például a My Fair Lady próba-időszakában olykor azt vettem észre magamon, hogy a boltban Eliza hanglejtését használom.

Valószínűleg ez a mesterség sajátossága…
Igen, de ez a sajátosság más foglalkozásoknál is jelen van. Nekem az a rejtély, hogy anyukám a gyógyszertárban a fiókok közül honnan tudta, hogy melyikben, milyen gyógyszer van, mire való, és mennyit kell beszedni belőle.

A magánéletben használod olykor a színészi eszköztáradat?
Egyáltalán nem. Akkor Kuthy Patrícia, civil vagyok. Én – s úgy hiszem, a kollégáim is – a színpadon vagyok színész, az utcán már nem. Persze a „járulékos terhek”, mint mondjuk a ritmusérzék, a koncentráció, a többfelé figyelés, a helyzetfelismerés a hétköznapokban is megvannak, de ezekkel együtt is az életben létezem, figyelek, merítek, élményt gyűjtök.

Nyugodt, békés embernek tartod magad?
Igen. Igyekszem az lenni, bár olykor ki lehet hozni a sodromból. Húsz éve valószínűleg sokkal robbanékonyabb voltam, de az ember, ahogy öregszik, rájön sok mindenre, így arra is, hogy nem érdemes idegeskedni. Szeretem a nyugalmat. A görögöknek igaza van, egy kávéra mindig van idő!

Mi a Móricz Zsigmond Színház feladata és küldetése Nyíregyházán, illetve a megyében?
Molnár Ferencnek van egy nagyon szép gondolata: „Hogy ki féljen a rádiótól és a távolbalátástól? A színház ne féljen. Azaz: a rossz színház féljen a jó televíziótól, és a rossz televízió féljen a jó színháztól.” A Móricz Zsigmond Színháznak nem kell félnie a televíziótól, maradjon fenn, és maradjon jó színház. Adjon, mutasson, gondolkodtasson, kérdezzen, szórakoztasson!

A színház örök, működik több ezer éve. Volt, van és lesz is, mert a színház az kell.

Szabadidődben mivel foglalkozol?
Sok mindennel. Nincs kizárólagos hobbim, imádok olvasni, szívesen mászkálok, kirándulok, utazom. Régi vágyam, hogy a világ összes pontjára eljussak. Nagy kedvvel tisztogatom, gondozom, ültetgetem a virágaimat, sok minden ki tud kapcsolni. Fotózni is szeretek.

És a lovak, a lovaglás! Csodás dolog! Ülni egy több száz kilós „önálló akaraton”, és mégis olyan biztonságot és békét érezni! Gyönyörűség! Van két cicánk. Annyira szeretem az állatokat, hogy legszívesebben mindegyiket hazavinném. Egyszer, amikor valamelyik állatkertből eltűnt egy jaguár, apukám felhívott, és megkérdezte: ugye, nincs nálunk?

A férjem, Ákos pontosan tudja, mennyire szeretem az állatokat, és a bakancslistámon nagyon régóta szerepelt, hogy találkozhassak elefántokkal, és hogy kaphassak egy fókapuszit – mindkettő teljesült.

Elárulod a szerepálmodat?
Nem.

De van?
Van. Köztük szerencsére olyan is, amit megkaptam. Babonás vagyok, azt gondolom, hogyha elmondom, akkor nem valósul meg.

Jól érzed magad a bőrödben?
Igen! Szakmailag és magánemberként is.

Van-e valami, amit nagyon szeretnél elérni, megvalósítani?
Nagyon szeretnék személyesen találkozni a Dalai Lámával, és nagy vágyam bejárni a világot.

A fotón: pillanatkép a Balfácánt vacsorára c. előadásból (Juhász Éva/Móricz Zsigmond Színház)

Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.
A sok színes képpel illusztrált kötet megvásárolható a színház jegyirodájában.