A színházbeli feladatok mellett számára mostanában az anyaságé a főszerep. Sorozatunkban a Móricz Zsigmond Színház művészeit mutatjuk be, ezúttal Nyomtató Enikőt.

Reggelente hány órát töltesz hajcsavarókkal a fejeden?
Egy percet sem. Természetes a frizurám, nem fodrászkéz műve. A kolléganőim mosolyogva bosszankodnak rajtam, mikor a hajcsavarókkal küszködnek…

Szép helyen, Sepsiszentgyörgyön születtél, kicsit messze Nyíregyházától, ahol – kimondhatjuk – otthonra leltél.
Sepsiszentgyörgyön születtem, viszont a közeli kis faluban, Szentivánlaborfalván nevelkedtem. Odaköt a gyermekkorom, a föld szaga, a szomszédok és számtalan feledhetetlen gyermekkori történet, melyekért külön hálás vagyok. Tizenkét évesen kerültem be a Plugor Sándor Művészeti Líceumba Sepsiszentgyörgyre, ezért beköltöztünk édesanyámmal a városba. Soha nem tartottam magam városi lánynak, büszke vagyok arra, hogy szentivánlaborfalvi vagyok! Imádom a vidéki miliőt, többek között ezért is érzem Nyíregyházát az otthonomnak.

Azért mentél a Líceumba, mert színésznő akartál lenni?
Nem! Akkor még nem alakult ki bennem vonzódás semmilyen pálya vagy szakma iránt. Igaz, amikor nyári estéken a szomszéd nénik átjöttek hozzánk, s az udvaron beszélgettek, a kazettofon – így hívtuk a zenelejátszót – ott volt az ablakban, szólt a zene, én a barátnőimmel táncoltam, és énekeltem is hozzá. A nyeles felmosórongy lett a lobogó hajú férfi, azaz a táncpartnerem. Azt hiszem, ezek a pillanatok voltak életem első színházi élményei, hiszen kis előadásunkat tapssal értékelték. De akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy jaj, de szeretnék énekesnő vagy színésznő lenni!

Édesanyám irányított, terelgetett a Líceum felé. Lehetőséget látott a zene terén, szerette volna, ha hangszeren is tanulok, ezért már kicsi koromban játék szintetizátort kaptam karácsonyra az Angyaltól. Az első dal, amit hallás után egy kézzel lepötyögtem, a Késő üzenet volt, édesanyám imádta. A Líceumban nem lehetett fő szakom a zongora, mert ötödik osztálytól csak mellékhangszerként lehetett felvenni heti két órában, ezért csellóztam hat évig. Számtalanszor játszottam szimfonikus zenekarban is, emellett énekeltem a kórusban. Kilencedikes voltam, amikor külső hatások miatt elbizonytalanodtam a választásomat illetően, és átiratkoztam a Koós Károly Gimnáziumba természetvédelem szakra. Két év után azonban bebizonyosodott számomra, hogy az előadóművészet izgalmasabb világ. Mivel tanáraim bizalommal visszavártak a Művészeti Líceumba, a legnagyobb boldogsággal tértem vissza.

A ballagási ünnepség után a magyartanárom utánam szólt, nem akarok-e megpróbálkozni a Színművészetivel, mert szerinte ott a helyem. A felvételiig mindössze két hetem maradt, de még akkor sem tudtam, mi akarok lenni. A pszichológia állt valamelyest közel hozzám, mert mindig is érdekelt a saját lelki fejlődésem és ezáltal embertársaimé is. A drága Molnár Gizella – a sepsiszentgyörgyi színház színésznője, aki sajnos már eltávozott a földi létből – meghallgatott, fölkészített, majd elindultam Marosvásárhelyre, a Színművészeti Egyetemre felvételizni.

Mentél, láttál, győztél?
Hatalmas lelki vívódás volt. Természetesen megharcoltam a magam kis ördögeivel, akik próbáltak visszahúzni, de hamar továbblendültem a nehézségeken. Akkor tudatosult bennem, hogy a félelem miféle erőket mozgat meg testben-lélekben egyaránt. A felvételi előkészítőn nagyon jól éreztem magam, bár nem tartottam magam felkészültnek. Semmit nem tudtam a színházról, a színészetről. A felvételin különböző feladatokat adtak, összességében jó volt a produkcióm, és nagyon élveztem minden pillanatát. Viszont annyira izgultam, hogy amikor megkérdezték, hogy hívnak, gondolkodnom kellett rajta. Ebből a kínosan vicces állapotból

haladtunk tovább Szent Johanna monológjának előadásáig. Miért is ne, ugye, egy alig tizennyolc éves lány mindent tudhat már egy nemzeti hősnő lelki vívódásairól… A hab a tortán az volt, hogy csak az első öt mondat jutott eszembe a lámpaláz miatt, mindezek ellenére negyedikként vettek fel. Nagyon szerettem az egyetemen lenni, kifejezetten izgalmas volt.

Lévay Szilveszter Musical énekverseny, Erdély hangja vetélkedő – meg akartad magad mutatni, vagy egyszerűen csak szeretsz énekelni?
Szeretek énekelni, mindig is szerettem. Szerencsésnek tartom magam, mert megvan a saját belső zenelejátszóm, ami azt jelenti, hogy minden nap, mikor egy újabb reggelt köszönthetek, a fejemben egy dal bizsereg. Az egyetemen megkérdezték, van-e kedvem benevezni a musicalversenyre. Embereket és a világot akartam megismerni, érdekeltek a musicalek, ez indított el. Az Erdély hangja ötlet a nagymamámé, aki egy telefonbeszélgetés során jegyezte

meg: fiam, addig nem tudok meghalni, míg nem látlak a televízióban. Ő biztatott, hogy nevezzek be, s azon kaptam magam, hogy mialatt beszélgetünk, az interneten már regisztráltam is magam. Hálás vagyok a nagymamámnak, hiszen bejutottam a döntőbe, és

örülök, hogy megajándékozhattam. Nyolc éve történt, de a mai napig megnézi a felvételeket a youtube-on, ha meglátogatja az Uzonban lakó lányát, és sír, hiszen ott vagyok neki (majdnem) élőben.

Marosvásárhelyről nagy ugrás Nyíregyháza…
Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház jelenlegi igazgatója rendezte a mestervizsgánkat, amelyen két lengyel darabot vontunk össze Akoronázás címmel. Az előadást benevezték a POSZT-ra, ott látta Tasnádi Csaba. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Az előadást követően velem és pár kollégámmal szakmai beszélgetést folytatott, aztán két hónap elteltével két osztálytársam és én lehetőséget kaptunk, hogy bemutatkozzunk a Móricz Zsigmond Színház „szent” deszkáin.

Az eddigi éveket és szerepeket tekintve hogyan értékeled a döntésedet?
Nem unatkozom, az biztos. Szokták mondani, hogy nincs kis szerep, csak nem szerep. Eleinte több volt a kisebb, a töltelékszerepem, azután kaptam komolyabb feladatokat. A színházi világ nagyon szubjektív, bizonytalan és kiszolgáltatott életet teremt, azzal együtt, hogy csodákat is ad. Nem szabad türelmetlenkedni.

Ha már szóba hoztad: türelem, békesség – hogyan állsz velük?
Békés léleknek tartom magam, kifejezetten figyelek arra, hogy kívül-belül nyugalmat, harmóniát teremtsek az életemben. Türelmes vagyok mindennel és mindenkivel, kivéve magamat. Bosszantó tapasztalat, hogy számtalan helyzetben nagyobb bizalommal, hittel, türelemmel vagyok embertársaim, mint önmagam iránt.

Szent Johanna?
Nincs szerepálmom. Az Ördögben volt egy pici, prózai jelenetem, Selyem Cinkát, a modellt és egyben szeretőt játszottam, s akkor nagyon szép pillanatokat éltem meg. Hiszek abban, hogy a szerep, a feladat megtalál, ha szükségünk van egymásra. Tudom, hogy a sikerélmény, legyen az bármekkora, boldoggá tud tenni.

A 2016/17-es évad sűrű volt számodra, hiszen előfordult, hogy délelőtt próbáltad a Hello Dolly!-t, majd délután Arabella szerepében a Kisfiú és az oroszlánokban, este Enikőként az Ájlávjúban léptél színpadra…
Iszonyatos és óriási koncentrációt igényel egy ilyen időszak. Az embernek bekapcsol a mechanikus-matematikus agya. Ha főzöl, a paradicsomlevest nem paprikával készíted el, hanem tudod, hogy paradicsom jár bele. Az idegrendszer és minden kis sejt elképesztő segítséget nyújt az efféle időszakokban. Mindig rácsodálkozom magára az emberre, a szervezetre és a pszichére egyaránt. Persze előfordult, hogy némi zavar keletkezett a „szerkezetben”, és Enikőként az Ájlávjúban balerina-pózba álltam be, ahogy egy másik előadás szereplője szokott…

A szöveg felidézése attól is függ, hogy mennyire pihent az idegrendszerem. Vannak olyan próbaidőszakok, amikor – nem túlzok – enni sincs időm. Egy másfél órás szünetbe kellene ugyanis belesűríteni mindent. Olykor délután hatkor reggelizem vagy ebédelek, majd megyek a színpadra. Fontosnak tartom a magánéletet. Ha rendben van, akkor az biztos hátteret jelent, nehéz helyzetekben előrelendíti az embert. Erőt ad, ha valaki szeret, elfogad, hazavár.

Az elmúlt két évadban csak egy-egy szerepben láthattunk... De lett egy igazi főszereped: Zsófi.
Valóban, ebben az évadban csupán a Farkas vs Piroska c. mesében, előtte a Bob hercegben léptem színpadra, mert 2017 decemberében megszületett a kislányom. Azt hiszem, nem mondok semmi újat arról, hogy minket, embereket mindig a félelem gátol abban, hogy igazán boldogok legyünk. Napjainkban ez az állapot kiváltképp érzékelhető. Én sem éltem másként, már előre féltem az ismeretlentől mindaddig, míg meg nem született bennem a gyermek iránti vágy. Azt hiszem, ez a pillanat volt az életemben az egyetlen, amikor félelem nélkül adtam át magam az anyaság szerepének.

Természetesen a szakmámat, az épülőben lévő karrieremet illetően voltak kételyeim, hiszen tudtam, hogy kiesem egy időre a színház „bölcsőjéből”. Aggódtam, hogy elfelednek a nézők, távol kerülök a szeretetszférájuktól, és majd mindent nulláról kell újra felépítenem, de amikor megszületett Zsófi, minden rossz gondolatom elillant. Már tudom, hogy a világon a legnagyobb szerep az anyaság, és hogy ez tanít a legtöbbre. Emberi és színészlétben egyaránt.

Most, hogy az anyaság mellett színésznő is vagyok, a legnagyobb kihívás számomra a színház és család valamiféle egyensúlyának megteremtése. Boldog és nyugodt szeretnék lenni, mint minden ember. Szeretném, ha a kislányom egészségesen élné meg a szakmámmal járó rendszeres rendszertelenséget. Természetesen, ha tehetem, minden percet Zsófival töltök, mert nincs ennél értékesebb idő az életben. Számomra a gyereknevelés az egyik legnehezebb feladat. „Meg kell tanítani az életre!” hallom számtalanszor a tapasztalt szülőktől. Nos, hogy mi az élet, úgy érzem, arról keveset tudok, viszont szeretném, ha elsajátítana néhány alapvető érzést, gondolatot, ami engem is segített.

Mitől jó egy színház, egy társulat?
A szeretettől. Ha megkérdeznék, hogy miben hiszek igazán, egy biztos válaszom lenne: a szeretetben. Világunkat a szeretet, vagy annak hiánya irányítja. Szeretem ezt a színházat, Nyíregyházát, az itteni embereket, s azt érzem, viszontszeretnek a színházban éppúgy, mint a civil életben.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a Móricz Zsigmond Színház tagja lehetek, bármennyire is elcsépelten hangzik. Fontosnak tartom egy társulaton belül az egymás iránti kíváncsiságot, mind szakmai, mind pedig magánéleti szempontból. Jó érzés, amikor egymás előadásait megnézve veszünk részt egyegy „ünnepi” estén. Kíváncsiak vagyunk a másikra és ezáltal szeretjük egymást, vagy szeretjük egymást és ez kíváncsivá tesz minket. Nagyon fontosnak tartom a másik, embertársunk, egyben színészkollégánk elfogadását.

Mi a Móricz Zsigmond Színház szerepe, feladata?
A színház már a létezésével is ki tudja zökkenteni a nézőt a hétköznapok szürke mókuskerekéből. Fontos, hogy ne csak a piros betűs nap legyen ünnepnap. Hasznos lehet a néző lelkének az is, ha ünneplőbe öltözve bejöhet ebbe a szép épületbe, találkozhat ismert és ismeretlen sorstársaival, és már ezáltal is kicsit ünnepként élheti meg az adott estét. Nem lehet a nézőt általánosítani, és mindenkit egy csokorba kötni, de talán egy dolog mégis van, ami egyben mozgatórugója is a színházi létezésnek: ez pedig a nézőből fakadó kíváncsiság. Minden ember kíváncsi valamire, és ezáltal befogadóbb is. Fontos, hogy a színházunk válaszokat adjon a kíváncsi lelkeknek.

A jó színház mindig közöl; üzen valamit, új vagy régi tartalmat. A jó színház tanít. A szórakoztatás mellett fontos, hogy tükröt tartson, hogy a kételyekkel teli és félelmetes pillanatokban a befogadó kezébe valamiféle mankót adjon. Fontosnak tartom azt is, hogy ne öncélúan működjön. Legyen változatos a repertoár, hiszen a nézők is különbözőek, éppúgy, mint az olvasók: van, aki vicclapot vesz le a polcról, más Popper Péter könyvét.

Ha rajtad múlna, milyen típusú szerepet választanál magadnak?
Étkezni is változatosan szeretek. Sajnos az emberek hajlamosak klisékben gondolkodni; ha látunk az utcán egy szemüveges, zakós férfit aktatáskával a kezében, valószínűleg az jut az eszünkbe, hogy hivatalban dolgozik, számítógép előtt ül. Ha színészként mindig ugyanolyan szerepeket kapnék, engem is beskatulyáznának. Az lenne a jó, ha minden évben felléphetnék egy drámában, egy zenés darabban és egy komédiában! A lelkünk és az elménk is ilyen sokrétű, szeret mindent megtapasztalni. Szeretném megtudni, mire vagyok képes különböző karakterek megformálása során.

Kedvenc szerepeid?
Az Ördögöt emelném ki. Selyem Cinkaként magamat játszhattam. Az életem is hasonló vizeken folyt akkoriban, át tudtam adni a saját érzéseimet. Könnyebbé tette az alakítást, hogy nem kellett azon gondolkoznom, hogy mit miért tesz vagy gondol a szereplő. A Tudós nőket is szerettem, Henit alakítva lázadó fiatal tini voltam, nem cukibaba. A Bob hercegből Annie szerepét, Bob herceg szerelmét emelném még ki. Számomra az egy nagyon szép időszak, életérzés volt. Úgy gondolom, hogy a világon minden ember rokonságban áll embertársaival, ha nem a DNS-e alapján, akkor lélekben. Ezáltal az általam játszott szereplők is rokonaim.

Mindig van közös vonás, gondolat, érzés, amitől megszeretem őket.

Kevéske szabadidődet mivel töltöd legszívesebben?
Szeretek főzni, sportolni, olvasni, kertészkedni. Ételből mindig újat készítek. Csak akkor szoktam megismételni valamit, amikor nincs időm és saját ötletem. Van hat szakácskönyvem, amikor tudom, hogy másnap semmi dolgom, este egy félóra alatt átnyálazom őket, megnézem, hogy mi az, amihez „gyomorhangulatom” van. Eddig bárki evett a főztömből, szerette. Így biztosított a kis otthoni sikerélményem, ami jót tesz a lelkemnek.

Kirándulni is szeretek. Erdélyi vagyok, természetközelben nőttem fel, néha úgy hiányzik a jó falusi levegő, a föld szaga! Az én honvágyam a természet utáni vágy. A természetnek is van katartikus tulajdonsága. Ha erdőben járok, hobbim az is, hogy megölelgetem a fákat.

Igyekszem a hét minden napjába belecsempészni egy kis „énidőt”. Fontos, hogy teremtsek magamnak egy olyan időcsomagot, amiben magamat adom magamnak. Ha ezt meg tudom teremteni, minden akadályt könnyebben veszek.

Enikő, mint énekesnő?
Egyetemista koromban füstös kocsmákban képzeltem el magam: színházi próbák után még el-elmegyek egy ilyen helyre, és fáradtan, de nagy szeretettel éneklek. „Lehet, még arra is sor kerül, hogy alakítok egy zenekart!”: emlékszem, egyszer ezt nyilatkoztam egy interjúban. Nos, kívánom mindenkinek, hogy így teljesüljenek a vágyai, ahogyan nekem, ugyanis azóta egy zenekarban éneklek, munka után, fáradtan. 2019 nyarán alapítottunk pár színházi és zenész kollégával egy héttagú zenekart, melynek az Orpheum Madams nevet adtuk, és melynek bemutatkozó koncertje a Bencs Villában volt. Azóta számos helyen felléptünk. Mondhatni, egy jazz kvartett vagyunk három énekesnővel színesítve. Előadásainkon sanzonokat, kuplékat, bossa nova örökzöldeket ismertetünk meg a közönséggel.

Bő három éve a „Tíz év múlva hol tart Nyomtató Enikő az életben?” kérdésemre azt felelted: már biztosan lesz gyereked, boldog és kiegyensúlyozott édesanya leszel, mindenféle klisétől mentes, és a családalapítás ellenére szakmailag sem felednek el. Mi a mostani válaszod?
Hatalmas boldogság, hogy megszületett Zsófi, így ez az óhajom teljesült. Emlékszem, az interjú utolsó mondata így hangzott: „Szeretni és szeretve lenni, boldognak lenni a magánéletben és a színházban – ez legyen tíz év múlva!” Ezt továbbra is tartom!