Sorozatunkban a nyíregyházi színház művészeit mutatjuk be, ezúttal Széles Zitát, aki szerint színre kell vinni a nagy klasszikusokat, és aki azt vallja: a színháznak az is a dolga, hogy az emberek lelkét építse, alakítsa.
Némi kacskaringóval kerültél Nyíregyházára.
Fehérgyarmaton születtem, de az általános iskolát már Dunakeszin kezdtem. A szívem azonban vissza-visszahúzott. A nyíregyházi színház bűvkörébe igazán akkor kerültem, amikor – már színművészeti főiskolásként – megnéztem a Szász János rendezte Ványa bácsit. Olyannyira magával ragadott az előadás, hogy aztán többször láttam a budapesti Katona József Színház Kamrájában is. Innen eredeztethető titkolt álmom, hogy a nyíregyházi társulat tagja legyek.
Az álmok olykor valóra válnak: a diploma után egy évvel, 2001-ben Tasnádi Csaba szerződtetett. A színház átépítése után érkeztem, a már felújított épületben kezdtem itteni pályámat.
Kisgyerekkoromtól színész szerettem volna lenni. Nem tudom, mennyire játszott ebben közre, hogy tíz évvel idősebb bátyám, László a Színművészeti Főiskolára járt, de tény, hogy nyolc-kilencévesen már szavalóversenyeken vettem részt.
Azt hiszem, alapvetően szorongó kislány voltam. Nézőként azt szerettem, amikor felismertem önmagam valamelyik szerepben, mert megkönnyebbültem attól, hogy nem vagyok egyedül. Ez a „nem vagyok egyedül” megkönnyebbülés az, amit szeretnék továbbadni. Jó érzés belebújni mások bőrébe, kicsit nem az lenni, aki vagyok. Idővel már nem tudom, én próbálom-e a szerepet vagy ő engem. Izgalmas játék.
Több filmben is szerepeltél: Ámbár tanár úr (1998), Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél (2001), Egérút (2001), s ugyanebben az évben a Kisváros tévésorozat néhány epizódjában is felbukkantál. Főiskolai kaland, vagy valami több volt számodra a filmezés?
Csak úgy jött, a közelben voltam... Hívtak később is, de mivel a távolság, a színházi munka, a próbák és fellépések miatt nem volt könnyű összeegyeztetni, nem lett belőle semmi. Aztán megszületett Csenge, így pedig már szinte lehetetlen. Nem hiszem, hogy elhatározás kérdése, filmes vagy színpadi színész lesz-e valakiből, hiszen sok függ a körülményektől. Bennem van vonzódás a filmkészítés iránt, izgalmas dolognak tartom.
Kívülállóként úgy gondolom, sokkal nehezebb színpadi színésznek lenni, hiszen filmforgatáskor bármikor meg lehet állni, újravenni a jelenetet. A színpadon, „élő adásban” ez nem kivitelezhető, a baki, a tévedés rögtön érzékelhető.
Könnyebb vagy nehezebb-e, nem tudom. Kétségtelen, a színpadon a néző előtt nem kezdhetem újra a jelenetet. De csak e szempont alapján a kettőt nem lehet összehasonlítani. Én szeretem, ha nagyobb beleszólásom van a dolgokba, s itt, a színházban módom van elmondani az elképzeléseimet. Azt viszont nem tudom, mert nem tapasztaltam meg, a filmezésnél ez hogyan működik, hiszen csak kis szerepeim voltak.
A próbákon jellemzően elfogadod a rendezői instrukciókat, vagy inkább saját ötletekkel állsz elő? Mennyire vagy önálló, illetve irányítható?
Azt hiszem, abszolút irányítható vagyok, de az is biztos, hogy bízom az ösztöneimben, szívesen teszek hozzá a közös munkához. Szeretem, ha a rendező is nyitott, ha együtt gondolkodva, játszva juthatunk el egy-egy szerep és az előadás megszületéséig.
Egy interjúban korábban azt mondtad: „Én megpróbálom különválasztani a színházi és az azon kívüli énemet, mert a szerep nem én vagyok.” Sikerül?
Ez inkább csak törekvés akarna lenni, mert pont, hogy baromira nem tudom elengedni a szerepet, sok álmatlan éjszakám van, amikor próbálok. Alapvetően bennem él, róla gondolkodom a nap huszonnégy órájában, akár álmomban is.
De míg ifjabb koromban csak és kizárólag saját magamból próbáltam kiindulni, mostanra rájöttem, nem mindig elég csak az „ez a szerep Zita” elgondolás, mert szerencsére vannak egyéb eszközök is, amelyek segítenek egy-egy figura megformálásában. Muszáj néha más fejével is gondolkodni, hiszen nemcsak olyan karaktert játszik a színész, aki ő maga. Éppen ezért vélekedem úgy, hogy nem bíráskodhatok, hanem meg kell próbálnom megérteni a személyiséget, akit alakítok. Ha egy negatív figurát játszom, meg kell mutatnom, hogy mi a pozitív benne, árnyalni a róla elsőre kialakuló képet. Ki kell derülnie a kételyeinek, kétségeinek, félelmeinek, amelyek miatt mások szemében negatívnak látszik. Szerintem igazából nincs olyan, hogy valaki csak gonosz.
Most idézek: „Nehezen összetéveszthető, karakteres alkat. Nem klasszikus díva, tragika, komika vagy naiva, de szinte az összes szerepkör árnyalatai megtalálhatóak színészi személyiségében… Azok közé tartozik, akiknek odaadása és szakmai tudása a garanciája annak, hogy a fővárostól jelentős távolságban, tartósan, sok-sok éven keresztül, fontos és érvényes színházat lehet csinálni.”
Ez honnan van? Nagyon szép, hízelgő.
Rólad írták, a 2016-ban elnyert Domján Edit-díj indoklásának részlete.
Van szerepálmod?
Nincs. Fiatal lányként nagyon vágytam volna a Ványa bácsiból Szonyát eljátszani, felvételikre vittem is Szonya-monológokat. A Csehov színműveket nagyon kedvelem. De ahogy múlnak az évek, egyre inkább azt tartom izgalmasnak, ha sokféle karaktert eljátszhatok, szeretem kipróbálni magam különböző műfajokban, szerepekben. Keresgélni magam.
A díjak és kritikák mennyire érintenek meg?
Az elismerés mindig nagy öröm, egyben kijelöli az utat is: a lehető legjobban tenni tovább a dolgom. A negatív kritika régebben jobban foglalkoztatott, el is keserített, olyannyira, hogy ami nagyon negatív, azt most már nem is akarom tudni. Ha nézem a kollégáimat és egy-egy előadást, ami nem feltétlenül tetszik, akkor sem gondolom, hogy el kellene mondanom a véleményemet. Legfeljebb, ha kérdezik. Magam is jól tudom, mennyi munka van benne, s annyi mindenen múlik, milyenné áll össze egy produkció, sikeres lesz-e vagy sem… Az álmatlan éjszakákat, a vergődést, az önmarcangolást így sem, úgy sem ehet megspórolni. Tehát azt gondolom, ha ki-ki megteszi, ami tőle telik (s ez rám is érvényes), nem kell kardunkba dőlni, ha negatív kritikát kapunk. Ízlések és pofonok különbözőek.
Évadonként több darabban játszol, eléggé eltérő figurákat. Többnyire nagy küzdelem vagy inkább könnyed feladat egy-egy szerepet felépítened?
Szerepe válogatja, de alapvetően küzdős lány vagyok. Sok mindentől függ, melyik mennyi energiát kíván. Önmarcangolós alkatnak tartom magam, valószínű ez visz előrébb. A küzdés önmagammal, a partnerrel, a rendezővel nem feltétlenül ellenséges állapot, sokkal inkább a produktumot szolgálja, általa jutok el egyfajta „jó” megoldásig. A vita is azt a célt szolgálja az alkotó munka során, hogy a színész és rajta keresztül a néző megértse, átlássa a szerep mibenlétét, tetszetős legyen a számára.
A színházon kívül is önmarcangoló vagyok, egy-egy kérdést nagyon sokfelől rágok meg, sokat harcolok önmagammal, míg eljutok a megoldásig. Ez a hangulat olykor kivetítődik másra is, mint minden embernél. Megesik, hogy egy harapás nem a saját lelkembe harapódik, hanem valaki máséba, de igyekszem, hogy ne mély legyen.
Szeretsz gyermekdarabokban játszani?
Alapvetően igen. Fontosnak tartom, hogy a fiatalabb korosztályt tartalmasan szórakoztatva sikerüljön lekötni, hiszen mégiscsak belőlük lesz a felnőttként is színházba járó közönségünk. Az az ideális, ha a gyerek számára tanulságos történetet állítunk színpadra, ha jól érzi magát a színházban, és megszereti. Feladatunk az is, hogy minél játékosabban, humorral szóljunk hozzájuk, hiszen a humor nagyon fontos, különösen ennél a korosztálynál. Akkor lehet őket jól szórakoztatni, ha a színész maga is jól szórakozik, és előhozza magából a gyermeket. Azt szeretem a meseelőadásokban, hogy szívvel, lélekkel, jókedvvel játszhatok.
A Hölgy a Castel Felice-ben, Valéria a Mesél a bécsi erdőben, dr. Darvas Márta a Rózsák háborújában, Balázs kisasszony az Illatszertárban vagy Mercedes A név: Carmenben számomra mind-mind emlékezetes alakításaid. Neked melyek a fő kedvenceid?
Ezeket az előadásokat mind nagyon szerettem. Jó néhány kedves szerepet alakítottam az elmúlt tizennyolc évadban, sok hozzám közel álló, számomra és a nézőknek is fontos előadás született.
Nagyon emlékezetes marad az első bemutatkozásom Menyasszonyként a Vérnászban, Forgács Péter rendezésében, akivel sokat dolgoztam Nyíregyházán. A Hát akkor itt fogunk élni és a Hajszál híján is olyan közös munka volt, amit nemcsak én szerettem, hanem a nézők is. Koltai M. Gáborról az Amalfi hercegnő és az Énekes madár jut eszembe, Novák Eszterről a Vízkereszt vagy amit akartok. Az ebben nyújtott alakításomért kaptam egy kedves díjat, a „Legjobb 30 éven aluli színésznő” elismerést a POSZT-on. Csodálatos volt számomra a Szecsuáni jólélek Tóth Miklós rendezésében, Sen Te és Sui Ta szerepével. Nagy öröm volt a közelmúltban együtt dolgozni Zsótér Sándorral, akivel a Gyilkosság meghirdetve előadásunkat megelőzően a Színművészetin találkoztam. Komoly szakmai tanulmány a vele való munka, sokat visz belőle tovább az ember. Mohácsi Jánossal és az őt jellemző briliáns gondolkodásmóddal és lélekkel találkozni – legutóbb az Illatszertárban – ugyancsak kivételes dolog, és nagy örömet szerzett a Mesél a bécsi erdő is Fehér Balázs Benő rendezésében. Biztosan hagytam ki szerepeket és előadásokat, de talán most ennyi elég lesz.
Fontosnak tartom, hogy az ember tartalmasan szórakoztassa a nézőket, színészként a legnagyobb jutalom az a szeretet, amit tőlük kaphatunk. Ha egy előadás kedves számomra, az azért is van, mert szeretet és taps volt jutalma a nézőtérről.
Jellemzően drámákban, komoly hangvételű darabokban szerepelsz. Ugyanakkor a párod és színészkollégád, Tóth Zolka úgy fogalmazott: „Zitánál vígjátékibb színésznő kevés van.” Szívesen lennél többször is komika?
Ez nagyon aranyos, köszönöm így, másodkézből is! Valóban, sok drámában játszottam pályám elejétől kezdve, de olykor megjelentem vígjátékokban is. Kedvelem a vígjátéki szerepeket, de azt kell mondanom, hogy a műfajok közül a legnagyobb kedvencem a tragikomédia. Magam is akkor vagyok a legboldogabb, ha a lelkem telítettsége szakad ki nevetés formájában. Valami ilyesmi a tragikomédia, amikor annyira kell sírni, hogy nevetni kezdünk. Felemelő érzés, ha az ember könnyekkel teli szemmel nevet, szeretek ilyen élményt adni a nézőknek.
A színház feladatát eltérően látják nézők és szakmabeliek. Mi a te elvárásod vele szemben?
A fővárosban egyszerűbb a dolog, ott mindegyik színháznak megvan a maga törzsközönsége. A néző odamegy, ahol az ő ízlése szerinti színdarabokat játsszák, tehát ki-ki kiválaszthatja a neki tetsző színházat és repertoárt. Igazából a vidéki színház feladata az, hogy lehetőleg minden igényt kielégítsen, hiszen a nézők között van, aki mindenevő, mások a zenés, vidám darabokat szeretik, miként a tragédiáknak, drámai sorsokat bemutató daraboknak is megvan a maga közönsége. Ha elvesznek azok a színművek, amelyeket csodálatos nagy írók írtak, így klasszikusokká lettek; ha ezeket a színház nem mutatja be, mert csakis zenés vagy vidám darabokat játszik, akkor mi lesz? Utána már a könyvekre sem lesz szükség, s elvész a múltunk, a kultúránk? Nem gondolnám, hogy ez jó út. A mi feladatunk szerintem: kinyitni a gyerekek érzékeit a színház felé, a kamaszokat pedig a saját nyelvükön keresztül megfogni, és bevonzani.
A színháznak az is a dolga, hogy az emberek lelkét építse, alakítsa – a televízióban sajnos többnyire nem ilyen műsorokat lehet látni. Gyermekkoromban fontos volt, hogy azt érezzem, nem vagyok egyedül, s ezt nekem akkor a színészek adták meg. Amikor hazamentem egy-egy előadás után, egész éjszaka boldogságban lebegtem. Ezért akartam színész lenni, és szívem szerint ezt szeretném továbbadni.
Úgy vélem, az is a színház feladata, hogy elgondolkodtassa az embereket, érzékenyebbé tegye őket mások problémája iránt, s így talán a kiveszőben lévő tolerancia is visszatér a lelkekbe. Én a szeretet-színházban hiszek.
Zolka, a férjed is a Móricz Zsigmond Színház társulatának a tagja. Ez előny vagy hátrány?
Jó, hogy együtt lehetünk… Mi egy család vagyunk.
Ritkán szerepeltek együtt, közös jelenetben pedig szinte sosem. Jobb lenne másként?
Valóban ritkán találkozunk a színpadon. Már nagyon régen mutattuk be a Chioggiai csetepatét, amelyben szerelmespár lehettünk. Szeretnénk és szeretünk együtt fellépni, ez természetes, és mindig élmény.
A Fekete Péterben voltak kedves, közös jeleneteink, és igencsak jó volt egy egészen másfajta kapcsolatot eljátszani, mint amilyen a valóságban köztünk van. Mulatságos volt, hogy a darabban el akartam csavarni a fejét, miközben ő mást szeretett. Ezen kívül is voltak vicces jeleneteink, egyiket-másikat otthon is próbáltuk. Nagyon szerettük, élveztük ezt az előadást a nézőkkel együtt.
Mesélj Csengéről! Milyen gyerek? Mennyire érdekli a színház? Ha színésznő szeretne lenni, örülnél neki? Zolka azt mondja, gyakorta olasz család vagytok, ti, lányok sokat énekeltek. És azt is, hogy nagyon jó anyuka vagy, nagyon szépen neveled.
Csenge csodálatos, Zolkának pedig köszönöm szépen! A lányunk szereti a színházat, sokat énekelünk, s valóban zajosan, olaszosan élünk.
Nem tudni még, milyen pályát választ. Egy dolgot tartok fontosnak: hogy azzal foglalkozzon majd, ami örömet okoz számára. Kívánom, hogy legyen bátorsága, önbizalma, merészsége az élet nagy kalandjaihoz!
Szabadidődet, ha marad még a színház és a gyermeked mellett, mivel töltöd?
Alapvetően Csengével. Igyekszem minél többet foglalkozni vele, hiszen a sok nem otthon töltött este, amikor próbálok, vagy előadásom van, fáj nekem, mert iszonyatosan rohan az idő. Tini, és már szorongatja a szívemet, hogy hamarosan nem lesz szüksége arra, hogy esténként vele legyek.
A maradék időmben imádok jó filmeket nézni, szeretek olvasni, és igyekszem sportolni, mozogni. Nincs kedvenc sportágam, s nem elsősorban a sport szeretete miatt teszem, hanem mert muszáj jó kondícióban tartani magam. A színpadi kihívások miatt szükséges az erőnlét.
Azt mondtad, alapvetően önmarcangoló típus vagy, de az interjú alatt én egy jó kedélyű, vidám hölgyet ismertem meg.
Sok minden befolyásolja az embert, hol ilyen, hol olyan a kedve.
Színésznőként a helyeden érzed magad?
Az, hogy miként érzem magam, nagyon változó. Egy színésznő számára nagyon fontos az újabb és újabb kihívás, de tulajdonképpen minden egyes színdarab, új szerep, új partner, új rendező, sőt estéről estére minden egyes új néző is kihívást jelent. Jelenleg ez napról napra megvan az életemben, maradjon is így!
A fotón: pillanatkép az Oscar c. előadásból (Móricz Zsigmond Színház archívuma))
Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.
A Mindenünk a színház című kötet 1.500 Ft-os áron megvásárolható a Móricz Zsigmond Színház Szervező- és Jegyirodájában (4400 Nyíregyháza, Országzászló tér 6., nyitva hétfőtől péntekig 9-17 óráig).
Amennyiben a könyvet Ön postafordultával szeretné kézhez kapni, megrendelését Nyíregyháza területén való kiszállítással együtt 1.900 Ft-os áron, Nyíregyházán kívüli kiszállítással pedig 1.500 Ft + 1.795 Ft szállítási költség megfizetése mellett tudják teljesíteni. A vásárlás és postázás részleteiről további tájékoztatást a szervező- és jegyirodája munkatársai a szervezes@moriczszinhaz.hu emailcímen, továbbá hétköznap 9 és 17 óra között a +36-30-303-2875 és a +36-20-233-2926 telefonszámokon is készséggel nyújtanak.
