Az Aase-díj már a második komoly idei elismerése, hiszen a művésznő bekerült a Kult50-be, az ötven legjelentősebb hazai kulturális alkotó és szereplő listájára, amelyet a Fidelio művészeti és kulturális magazin állít össze. Az alábbi, Kováts Dénes készítette interjú még a díj odaítélése előtt készült, s a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat és művészeit bemutató, Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020 szeptemberében.

Férjével és lányával, Borókával Békéscsaba közelében él, ott a közös otthonuk, de hazamegy Nyíregyházára is. Anyaszínházának nevezi a Móricz Zsigmond Színházat, 1999 óta tagja a társulatnak.

Tizenhat éves korodtól állsz a világot jelentő deszkákon, több színházban megfordultál pályafutásod során. Érdekes, hogy szülővárosodtól 180 kilométerre, Nyíregyházán találtad meg szakmai otthonodat. A haza és próféta esetéről van szó?

Lehet, hogy így van megírva a sors könyvében. Korábban a Békés Megyei Jókai Színház és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulatának voltam tagja huzamosabb ideig, de meghívottként vagy beugróként játszottam Pécsett, Szegeden és Debrecenben is. Huszonegy éve tartozom a Móricz Zsigmond Színházhoz.

Azt hiszem, az igazi okot sose fogom megtudni, miért nem kellek Békéscsabán. Időnként fel-fellobban bennem a kíváncsiság, bár valószínűleg már semmit sem változtatna az életemen. Talán a Jóisten nem akarja, vagy egész egyszerűen nem lehetek saját hazámban próféta. Voltak, vannak álmatlan éjszakáim emiatt, hiszen a békéscsabai színháznak sokat köszönhetek; már diákként, tizenhat évesen színpadra léphettem ott.

Ezek szerint a színművészet iránti szereteted szülővárosodból ered. Mesélj a kezdetekről!

Általános iskolás koromban irodalmi szakkörös voltam, szavalóversenyekre jártam, de inkább táncosnő vagy zongoraművész szerettem volna lenni. Nos, egyik sem adatott meg, nem játszom zongorán, sőt kottát sem olvasok, és sajnos balettozni sem tanultam meg. Hiányzott a bátorságom. Középiskolai magyartanárom hívta fel a figyelmemet arra, hogy színi tanodai csoport indul a színházban, s megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá. Talán látott bennem valamit… Legalább nyolcvanan jelentkeztünk, sokan lemorzsolódtak, de többen a mai napig a színészi pályán vagyunk.

Életem és pályám abszolút meghatározója az az időszak, akkor alakult ki a színházhoz való kötődésem, őrületem, szerelmem, ami az akkori színészmestereinknek köszönhető. Felkai Eszter, Gálfy Laci bácsi, Hodu József, Tomanek Gábor, Barbinek Péter vezette a szakmai gyakorlatot, tanultunk beszédtechnikát, versmondást, mozgás-, hang- és táncképzésre jártunk, Géczi Józsi bácsi, a jeles tenor tartott hangképzést. Péntek-szombatonként négy-ötórás kurzusokon vettünk részt.

Autodidakta módon és zeneiskolában is tanultam énekelni, klasszikust és bel cantot. A szegedi színház operaénekese, Gyimesi Kálmán beajánlott a békéscsabaiaknak, akik egy operett hiányzó szerepére kerestek énekest. Meghallgattak, bekerültem az előadásba, attól kezdve folyamatosan jöttek a szerepek, a beugrások. Nem volt kizáró ok a főiskolai végzettség hiánya. Rengeteget köszönhetek Hegyi Árpád Jutocsának, aki még nagyon pályakezdőként dobott be a mélyvízbe. A karból kiemelve bízta rám a Mágnás Miskában a megbetegedett kolléganő szerepét (Marcsa, a szobalány), amivel, mondhatni, felfedezett.

A társulat tagja voltál akkor?

Középiskolásként kezdtem, munka mellett folytattam. Lángossütőként hajnalban keltem, műszak után mentem próbálni, bűzlött mindenem az olajtól. Postásként sem volt leányálom az életem. Később szerződést kaptam, így már a színészet lett a kenyérkereső foglalkozásom. Érdekesség, hogy egy időben súgó és rendezőasszisztens is voltam, de nem igazán szerettem, a színpadra vágytam.

Nagynéném és férje fodrászként és maszkmesterként ma is a békéscsabai színházban dolgozik. Ha időm engedi, meglátogatom őket, végigmegyek a folyosókon, látom a régi, akár harminc évvel ezelőtti fotókat a falakon, némelyiken magamat is felfedezem, és szinte nem kapok levegőt, légszomjam lesz. Mindenhez van közöm, az öltözőhöz, a falakhoz – az atmoszféra kitörölhetetlen. Ha ott vagyok, erősebbet dobban a szívem.

Olyan nekem Békéscsaba és Nyíregyháza, mint a kettős szerelem. Hiszen a nosztalgia mellett tudom, hogy a nyíregyházi az én anyaszínházam, még ha nem is itt születtem. Ettől a várostól, a nézőktől kaptam annyit, hogy azt érezzem, itt a helyem, hiszen bő húsz éve vagyok a társulat tagja.

Miként kerültél Nyíregyházára?

Szerelmi csalódás ért Békéscsabán, elkívánkoztam, hogy feledni tudjak, ezért mentem Zalaegerszegre. Onnan néhány évad után el kellett jönnöm, s egy évig – fogalmazzunk így – szabadúszóként éltem. Ekkor kaptam meg Evita szerepét a Molnár László rendezte musicalben. Az erre az előadásra összeállt társulat zömmel békéscsabai és nyíregyházi színészekből állt, s a musicalt mindkét városban bemutattuk. Schlanger Andrásnak és Tasnádi Csabának köszönhetően szerződtem 1999-ben a Móricz Zsigmond Színházhoz.

Közben férjhez mentél.

Igen, a párom is békéscsabai. Őstermelő, a gazdasággal foglalkozik. Ki sem mozdul, legfeljebb Boróka kedvéért. Remete. Széles látókörű, korábban bejárta a világot, „életművész” volt. Vízöntő, magasról tesz mindenre. Nem idegeskedik túl sokat. Középiskolásként nagyon nagy szerelem volt közöttünk, de nem tartott sokáig, azt mondta, kell neki tíz év, hogy megállapodjon. Ő egy világpolgár, s akkor menni akart, de ezek szerint bevártam. Vele ellentétben én iszonyatosan indulatos vagyok, szenvedélyes, helyből dobbantok. De ez óriási ajándék ezen a pályán! A „civil” életben, s otthon persze, nem feltétlenül…

Hol van az otthonod? Hová mégy haza?

Az otthonom Békéscsaba közelében van, de ide is hazajövök. A sors könyvében így volt megírva, de olykor mérhetetlenül fáj. Nagy kérdés azonban, mit jelent az otthon. Az átlagembernek, akinek szülőhelyén, esetleg választott lakóhelyén lesz családja, munkája, ott, abban a városban lesz az otthona is. Így nézve, lehet, hogy én otthontalan vagyok.

Huszonegy éve Nyíregyházához köt a hivatásom. A férjem és gyermekem viszont onnan 180 kilométerre lakik. A szabadidőmet úton töltöm, mert amint lehet, beülök az autóba, és indulok hozzájuk. Nyíregyházán nem tudok kitejesedni, baráti kapcsolatokat ápolni, bármennyire szeretném, mert az ittlétem gyakorlatilag csak a munkámról szól. Ha hazamegyek, a családdal és az egyéb teendőkkel foglalkozom, majd megint beülök az autóba, és irány Nyíregyháza. Itthon a színház és a Színészház, otthon a birtok. Olykor azon rágódom, milyen élet ez. Nem a férjemmel fekszem le aludni minden nap, a lányommal sem naponta találkozom, az életem bizonyos részét egyedül töltöm. Ördögi kör, és hazugság lenne azt mondani, hogy nincs köze a pénzhez. Ha meg tudnánk élni a férjem jövedelméből, akkor erősen elgondolkoznék. Lehet, háztartásbeli lennék, és szolgálnám őket. Eközben minden bizonnyal összehoznék egy önálló estet, s azzal járnám a vidéket, az országot, hogy ne hiányozzon annyira a színpad, ne nyomasszanak annyira a színház-elvonási tünetek. Nagy dolog megélni a döntés szabadságát!

Mesélj a leányodról!

Boróka szuper csajszi. Imádja az állatokat, a természetet, szereti a természetességet. Az élethez okos, tizenhét évesen az emberismeretével, bölcsességével – ami- re olykor rá is csodálkozom – jó tanácsokat tud adni. Hihetetlenül mély érzésű, érzelmi intelligenciája iszonyú magas. Ezért aztán pillanatok alatt rendesen bele tud betegedni dolgokba. Nagyon realista, ugyanakkor el tud szállni a lelke: ami fáj neki, az borzasztóan bír fájni.

Van benne valami anyukája érzékeny lelkéből. Őt esetleg megérintette már a színház?

Kétszer részt vett a Máriapócson szervezett színjátszó táborban, és tetszett neki. Régebben járt szavalóversenyekre, de az éneklés nem vonzotta. Most úgy tűnik, hogy nem a színészet érdekli (vagy előttem még nem meri felvállalni), inkább a média és a filmrendezés. Azt tartom fontosnak, hogy legyen nagyon művelt, mert akkor biztonságban tud majd a világban létezni, függetlenül a munkakörétől.

Ha mégis azzal áll eléd, hogy anya, követni akarlak, színész leszek?

Melléállok, bármit akar! A gyötrelmeiben nagyon-nagyon tudnám segíteni, miként abban is, hogyan vészelje át a pokoljárásokat. Ez egy jó pálya, a nehézségeivel együtt. Óriási ajándék az élettől, hogy színész vagyok! Nem játéknak fogom fel, mert ez az életem.

Eddigi pályádra visszatekintve milyen nagyobb mérföldköveket, szerepeket emelnél ki?

A Hello, Dolly! címszerepét mindenképpen. Színészileg, hangilag, minden szempontból nagyon megtalált. Debrecenben már voltam ugyan Dolly, de a nyíregyházi előadásban éreztem át igazán a szerep gyönyörűségét, talán mert én is ott tartottam korban és magánéletben, ahol ő. Az a fajta magány, ami a megözvegyült, a boldogságot kereső Dollyt jellemzi, egészen szíven üt. Ő az özvegység miatt érzi magát magányosnak, én azért, mert sokat vagyok távol a férjemtől és a leányomtól.

Súlya van a monológokban elhangzó mondatainak, s mélyen egyetértek vele: „Mások boldogsága nekem a cél, ami nekik jó, az nekem is.” Ezt érzem én itt, Nyíregyházán, ebben a társulatban; ők a családom. Dolly megformálásához ugyanakkor fontos az összes szerep, amiket korábban eljátszottam, még a picik is. Mindegyik hozzájárult ahhoz, hogy mélységekben tudjak a zenében létezni. A színészi fejlődésemben nem feltétlen az előadás

sikere a mérvadó, maga a szerep a lényeg, amiből mindig rakódott rám valami.

Kabaré, Víg özvegy, Csárdáskirálynő, Hair, Képzelt riport, Anconai szerelmesek, Evita, Karády Katalin, Hello, Dolly!, Chicago, Meseautó, Bob herceg, 9-től 5-ig – mindmind zenés darab, énekes szerep…

Valóban sok ilyen feladattal bíztak már meg – eleinte szubrett, majd primadonna karaktereket alakítottam –, bár nem vagyok olyan képzett hangú, mint akik az Operettszínházból jönnek. Színészileg viszont talán többet hozzá tudok adni azokhoz képest, mint akik elsősorban csak énekelnek. Nagyon szeretek énekelni! Számos kedvencem van, a Mágnás Miskát már említettem. A montmartre-i ibolyában az első dívát (Ninon) alakíthattam, a Nebáncsvirág

Zalaegerszegen volt nagy élmény. A Csókos asszonyban Rica-Maca és Katóka szerepét egyaránt eljátszhattam (Verebes István révén Mészáros Árpád Zsolttal Torontóban is felléptünk vele), a Bál a Savoyban nagyoperettben Debrecenben Daisyt, Nyíregyházán La Tangolita-t alakíthattam. Ugyancsak emlékezetes számomra Edith Piaf szerepe a Kék verébben. Karády Katalinról először azt gondoltuk, hogy a hangszíne nagyon távol áll tőlem, azután kiderült, igenis meg tudom oldani. Képzeld, egyszer csak azt éreztem, hogy komoly közöm van hozzá!

Sokféle nő bőrébe bújhattam már bele, ha valamiért, ezért nagyon hálás vagyok. Előfordult, hogy egyazon estén énekeltem királynőt, Montague-nét, kurvát, démont és vámpírnőt. Izgalmas feladat volt, s talán kiderült, hogy sokféle arcot, sorsot lehet megmutatni a dalok révén is.

Gyakran érzem, a zenés műfajt lekezelik, nem tartják egyenrangúnak a prózaival, még a színházakban sem, pedig igenis egyenértékű tud lenni. Azt szeretném, ha átéreznék a nézők és a szakmabeliek, hogy dalban is ugyanazt tudom közvetíteni, mint prózában. Én a két világ között lebegek, színész és énekes is vagyok. Amíg a szakma nem fogadja el egyenrangúnak mindkét műfajt, addig a nézőben is ottmarad a kétkedés: tudok-e, tudunk-e ugyanolyanok lenni mindkettőben? Egyébként pedig a Dolly és más zenés darabok fogadtatása, az előadás közben felcsattanó tapsok a minőséget igazolják vissza.

Ami a prózai szerepeket illeti, ezek legalább olyan fontosak számomra, tulajdonképpen mindegyiket csodaként éltem meg. A Száz év magány az egyik nagyon emlékezetes színdarab, miként a Finitó is. Ebben egy tenyeres-talpas nőt, Blondinné Valit alakítottam. Imádtam, mert tudtam vele azonosulni, mert olyannak láttam őt, mint amilyen én vagyok, vagy bármelyik hétköznapi ember a környezetemben, aki olykor belefárad a házimunkába. Az Egérfogó (Mrs. Boyle) mindenképpen mérföldkő a pályám során, az Orosz lekvárt is nagyon szerettem, miként a Közelebb! c. darabban Anna szerepét. (Annát a 2005-ben bemutatott filmváltozatban Julia Roberts alakította.) Szintén Anna voltam Márai emlékezetes Kalandjában.

A legszebb, legkatartikusabb pillanat?

Egyre több van! De a pánik és a mámor mintha együtt járna. Az utóbbi években kezdtem megérezni, hogy mi a színészet, miről is szól. A pánik az, amikor előrébb jár a gondolatom, mint ahol a darabban tartunk. Nem tudom magam összeszedni, nem tudok úrrá lenni rajta, nem tudok koncentrálni. Amikor pedig jön a mámor, akkor tényleg az vagyok, ami a szerep, ugyanakkor mégis képes vagyok kívülről látni magam. Hihetetlen!

Mi a mámor? Az érzés vagy a nézők vastapsa?

Maga a szerep megélése. Ahogy benne vagyok, s azt érzem, milyen jó élni! Ilyenkor a tapsot meg sem hallom.

Mi a pánik oka? Hogy jó színésznő vagy-e, hogy elfelejted a szerepet, hogy itt kell-e lenned vagy inkább otthon?

Csodálatos, ahogy felsoroltad. Ez mind. Még nem vagyok itt, mert otthon van a lelkem. De itt már teljesítenem kellene, miközben el vagyok maradva a felkészülésben. Mindehhez most már hozzájön az életkorom is: mi illik, mit nem illik a színpadon? Mi lesz, ha nem jut eszembe a szerep, ha nem tudom megtanulni a táncot? Túl sok mindenre figyelek, túl sok mindennek meg akarok felelni. Az is ott motoszkál a fejemben, hogy otthon is patent legyen minden. Hogyan kellene egy jó rendszert kialakítani? Talán mégiscsak maximalista vagyok?

Mi a Móricz Zsigmond Színház feladata, küldetése?

Lélekemelő legyen! Mindegy, hogy humor, dráma vagy zenés darab, a fontos, hogy megérintse a lelket, katarzist adjon. Én egyébként is azt a színházat szeretem, az áll hozzám közel, ahol a humorban is katarzis van, s a drámában is nevetünk a katarzis előtt. Ez a dolgunk, nem az üres blődli. Görbe tükröt kell mutatnunk folyamatosan, fájdalommal, vidámsággal, őrlődéssel, mindennel.

Említetted, hogy nem szeretsz konfrontálódni, mert jobb a béke.

A privát életben nem vagyok kishitű, nem tűrök el semmit, ami ellenemre történik. Úgy gondolom, ezt a bátorságot a leányomnak köszönhetem, érte mindent megtennék. A színházban viszont régebben nem mondtam ki dolgokat, csak éreztem, ahogy gyűlik bennem a feszültség, ami rossz helyen, rossz időben robbant ki belőlem. Most már belemegyek a meccsekbe, vitákba, az elveimet képviselem, de abszolút meggyőzhető vagyok, nyitott, nincs bennem harag egyébként.

Ha nincs egyetértés, az ott marad a levegőben, s hiába teszünk úgy, mintha elmúlt volna, attól az még ott vibrál, én pedig egyszerűen lefagyok. Szeretnék mindig mindenkivel mindent tisztázni. Meg akarok felelni. Ha ellentmondok is, meg akarok felelni, aztán meg marcangol a bűntudat. A szeretet nekem nagyon fontos. Most már úgy gondolom, ostobaság azt hinni, hogy azért, mert más véleményen vagyok, félnem kell attól, hogy az illető nem fog szeretni. Én sem így létezem; ha nem értek egyet valakivel, attól még nem utálom.

Miért kell, hogy mindenki szeressen?

Nem tudom. Mert kell. Persze lehet, hogy nem ez a pontos megfogalmazása az érzéseimnek. Nem igazán arra van szükségem, hogy szeressenek, inkább nem akarok rossz ember lenni. Ez a nagyon fontos. Mint a becsület és tisztesség. Talán az a baj, hogy amikor valakivel konfliktusom van, arra gondolok, hogy akkor rossz ember vagyok.

Ez a pálya a szépségei mellett azért kizsigereli az embert! Elhatározom, hogy nem foglalkozom a nehézségekkel, aztán bejövök, s a fogadalom elszáll, ugyanúgy foglalkozom mindennel. Azzal is, amihez semmi közöm, de ugyanakkor mégis van, mert a színházon belül történik. Lehet, hogy nem az én bőrömre megy, de valami döbbenetes, hogy mégis mennyire beszippant. Azt hiszem, elég idős és bölcs vagyok ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a véleménynyilvánítást, elsősorban a jövő generációjának érdekében.

Megbántad, hogy színésznő lettél?

Nem. Semmit sem bánok. Sőt, lehet, ha a lányom felnőtt lesz, akkor jön el az én időm…

Ha visszagondolok eddigi életemre, semmi sem volt véletlen, bizonyára úgy történt minden, ahogyan kellett.

Fotó: Móricz Zsigmond Színház archívuma