Gazdag pálya, keservekkel és nagy sikerekkel teli életút áll mögötted, melynek még koránt sincs vége. Kezdjük a nagyobb fordulópontokkal!
Az első nagy fordulópont, amikor nem vettek fel érettségi után a Színművészetire, és így 1977-ben bekerültem a Nemzeti Színház stúdiójába. Csodálatos emberek foglalkoztak velünk: Bodnár Sándor, Simon Zoltán és Tatár Eszter gránit alapokat és szemléletet adott nekem. A Nemzeti művésze volt mások mellett Gobbi Hilda, Major Tamás, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari, Őze Lajos – tényleg a legnagyobbak! Én pedig ott állhattam a Mózesben, mint rabszolga és mint kórusvezető, vagy a Bánk bánban statisztálhattam, amikor Ronyecz Mária volt Gertrudis. Egy évvel később felvettek a főiskolára. Elvégeztem, majd a Nemzeti Színház társulatának tagja lettem.
Az újabb nagy fordulópont bizonyára az volt, amikor felmondtál a Nemzetiben. Miért?
Körülbelül ilyen szinten számítottak ott rám: komorna, cselédlány… 1990-ben abba akartam hagyni mindent. Akkor tette fel Balczó András a kérdést: miért gondolom azt, hogy csak Pesten lehetek színésznő? Mintha hályog esett volna le a szememről: hát persze, miért gondoltam én azt, hogy Pestről kell nyugdíjba mennem?!
Kicsi ez a színházi szakma, lehetett tudni, hogy pályázatot írnak ki a Móricz Zsigmond Színház igazgatói posztjára. Megkérdeztem Schlanger Andrást, akivel nagyon jóban voltunk: figyelj, pályázol? Nagy szemeket meresztett. Mondtam neki, ha pályázik, megyek vele. Néhány hét múlva elém rakta a szerződést, mondván: nem igazgató lett, hanem művészeti vezető, menjek.
Amikor ezt megléptem, az egyik legtöbbet foglalkoztatott rádiószínész voltam; nagyon sokat szinkronizáltam; a Játékszínben, de filmes-tévés dolgokban is imitt-amott megfordultam, tehát nem voltam rossz helyzetben, így sokan csodálkoztak, hogy miért jövök el Pestről.
Hogy is volt Erdélyben, 1990 nyarán?
Két hónap alatt harminchét előadást tartottam, azt gondoltam, ez alapján kiderül az is, hogy kellek-e én, mint színésznő. Úgy jöttem haza, hogy mégsem hagyom abba. Kimentem vadidegen emberek közé, ott voltak ők, a versek és a dalok meg én. Ott éreztem rá, hogy egy színésznek miért kell színésznek lennie, s ez nagyon egyszerű: adnia kell.
Álltam előttük, néztem őket, és egyszer csak az a cipollai furcsa és mámorító érzésem támadt, hogy hhííí, ezekkel az emberekkel azt csinálok, amit akarok! Megéreztem a dolog felelősségét, hogy én döntöm el, hová vigyem őket Reményik, Ady, József Attila, Dsida, Karinthy, Ancsel Éva és Lázár Ervin szövegeivel. És tetszett nekik!
Azóta is voltak sikerrel bemutatott önálló estjeid. Ezeket miért tartod fontosnak?
Az előbb említett, Uram, nem látta Magyarországot? című est egyrészt erdélyi kultúrmisszió volt, másrészt arra kerestem a választ, maradjak-e a színészi pályán. A Legyen világosság Mécs László papköltő újrafelfedezése és népszerűsítése céljával született, ő nagymamám és édesanyám kedvenc költője volt. Édesanyám sokszor idézte a verssorait egy-egy helyzetre vonatkozóan. A Nem viccelek, csak játszom apropója a Nyugat folyóirat százéves évfordulója, kiváltó oka pedig, hogy 2007/2008-ban rosszul éreztem magam a színházban, kevés feladatot kaptam, bőven volt fölös energiám.
Pesti lányként mennyire volt ismert számodra Nyíregyháza?
Nekem addig fogalmam nem volt Nyíregyházáról, életemben nem tettem be ide a lábamat. Kereken harminc éve vagyok a színházban és a városban, és már régen megfogadtam, hogy mindig, minden alkalommal elmondom a nyilvánosság előtt – mint ahogy megtettem, amikor a Magyar Művészeti Akadémián székfoglalómat tartottam –, hogy én azt képzeltem erről a helyről: homok, alma, cigány. Ja, és színház, amit mi fogunk csinálni! Azért mondom el ezt a dolgot – picit vezeklés gyanánt is –, hogy jelezzem, pesti csőlátóként mennyire sematikusan, kockásan, feketén-fehéren gondolkodtam én erről a közegről. Kiderült, sokkal gazdagabb, bonyolultabb, csodálatosabb ez a vidék! Egyébként Somogyról vagy Békésről is ugyanezt gondolják sokan a fővárosban. Tehát nekem el kellett jönnöm ahhoz, hogy lássam az országot.
Egy emberöltő telt el, s ezalatt sok fontos, meghatározó dolog történt velem a szakmán túl is: férjhez mentem, gyerekem született, baráti kapcsolataim épültek, tanítok, diófát ültettem, és sajnos már halottaim is vannak a temetőben, akiket látogatok.
Más azt mondaná, nehézkes vagyok vagy gyáva, én azt mondom, inkább hűséges. Ha hazafelé átlépem az autópályán a megyehatárt, rögtön eszembe jut, hopp, ha itt lerobbanok, akkor már jönnek értem a segítők! Nyíregyházán tapasztaltam meg, milyen az, amikor az utcán, a postán, a piacon megállítanak az emberek, s beszélgetnem kell velük, mert kíváncsiak rám, mert én az ő színészük vagyok.
Az életem felét itt töltöttem. Itt találkoztam először igazi érintésekkel a közönség részéről. A színészi tudatosságom itt, ezekben az években alakult ki: az, hogy mit jelent színésznek lenni, s mit jelent valójában a színház, a közönség. Itt tanultam meg, hogyan épül föl az a dialógus, az a kölcsönösségi viszony, melynek során adok valamit, amiből a nézők valamennyit visszasugároznak rám. Nyíregyháza immár az első számú otthonom.
Hamar befogadtak.
Igen. Nagyon sokáig szorongtam, mert életemben először egy teljesen ismeretlen helyre érkeztem, Schlanger Andris volt a köldökzsinór. Köszönöm a Jóistennek – és tényleg köszönöm –, hogy a kapcsolatteremtő képességemmel nincs baj. Elfogadtak a nézők, a kollégáim. A sikerekhez azért nincs közöm, mert a siker valami olyasmi, mint amit Kiss Manyi mondott egyszer a szerepformálásról: „Hát elolvasom, megtanulom, eljátszom…, oszt vagy sikerül, vagy nem.” Én is teszem a dolgom a tőlem telhető legerősebb akarással, külön ajándék, ha jól sül el.
A színpad borzasztóan izgalmas, mindent leleplező dolog. Van, hogy a fiatal kolléganő teszi-veszi magát és elképesztő vonzerővel bír a büfében, a folyosón, de ha felmegy a színpadra, dögunalom. A másik kis szürke egérnek tűnik, de amint felmegy: hjjjj, Istenem! Remekel! Varázslatos dolog ez a színpad! Annak idején a mestereim tényleg ezt mondták: aki színész akar lenni, ha felmegy a színpadra, akkor adjon bele mindent! Nem büfészínésznek kell lenni, arra felesleges energiát pazarolni. Tulajdonképpen ez az arányérzék-ritmusérzék az igazi színészet.
A jó színészben mennyi az adottság és mennyi a munka?
Chaplin szerint 95% szorgalom. Egyet értek vele. Meggyőződésem, hogy az akarás és a szorgalom a legfontosabb, és az 5%-ban van valami – a szerencsében nem hiszek, ezt a szót nem is szoktam használni –, amit nevezhetünk adottságnak, talentumnak.
A Móricz Zsigmond Színház szerepe, feladata témakör megkerülhetetlen!
Az egyik kolléganőm mondta, hogy mi itt, Szabolcsban vagyunk világhírűek, itt vagyunk a „Nemzet Színházának” tagjai. Igaza van. Nem véletlenül hívtam életre 2010 tavaszán a Déryné hadműveletet.
Amikor 1990-ben idejöttem, előfordult, hogy havi tizenhét tájelőadásunk volt, 2010-ben, amikor a Dérynébe belefogtunk, semennyi. Nyilván megváltoztak a különböző finanszírozási formák, de számomra a mai napig érthetetlen és felfoghatatlan, hogyan nőhetnek úgy fel nemzedékek, hogy nem látnak élő, minőségi színházat. Nem lehet pusztán a televízió néhány kötelező csatornájára redukálni a kultúrát! Ez volt az egyik szempontom, a másik, hogy fiatal kollégáim igenis tanulják meg, mit jelent díszletezni, kellékezni, elmenni kistelepülésekre, beszélgetni az emberekkel, akik talán életükben először látnak színházat.
A Dérynével azon a nyáron azért is akartam sokfelé eljutni, hogy fiatal színészkollégáim
is tapasztalják meg azt a mámorító érzést, amit Erdélyben éltem át, mert akkor az ügy felelőssége úgy beléjük ég, hogy ha színészek akarnak lenni, nincs más lehetőségük. A Dérynével ki akartam engedni a szellemet a palackból, és Istennek hála, azóta több fiatal kollégám belefogott ilyen-olyan projektbe, önálló vagy kamaradarabba.
Kistelepüléseken talán még nagyobb a színész felelőssége…
Nemcsak kicsiség kérdése ez. Amikor megtudtuk, hogy ott, azon a dobogón még nem állt színész, s hogy először látnak színházat – általunk! – na, hát annak a megrendítő voltát nem is lehet elmondani!
Fiatalon agyára mentem a kollégáimnak, az idősebbeknek, mindenkinek, mert tele voltam energiával. És aki tele van energiával, az nem mindig empatikus, az türelmetlen, az nem érti, miért nem olyanok a többiek, mint ő, miért nem röpülnek és pörögnek, mint ő. Köszönöm a Jóistennek, hogy folyamatosan megkaptam azokat az intéseket, útjelzőket, amiktől az ember egyszer csak elkezd csöndben maradni – Isten csendje! Elkezdek csöndben maradni, és megfigyelem azt, aki kicsit lassabban megy.
Kaptam ezt a csoda gyereket, a fiamat, akinek egész más a ritmusa, másképp észleli a világot, mint én, aki bizony pörgök, mint az őrület. Tudomásul kell vennem, hogy a fiam nem ilyen. Már tudom, nem szabad türelmetlennek lennem, mert ő másképp fókuszál dolgokra, mint én. Nekem másképp kell felügyelnem rá, mert engem eléggé szabadon engedtek a szüleim, látták, hogy megállok a lábamon. Apám csodálatos és türelmes ember volt, nagyon jó érzékkel kezelte a türelmetlenségemet, hebrencsségemet, mert ez a fajta idegrendszer, mint az enyém, lehet, hogy látványos dolgokat, tűzijátékokat hoz létre, de sok esetben felületes amit teszek, ráadásul túlszervezem magam.
Édesapám nagyon ügyes volt abban, hogy meg tudjon úgy állítani, hogy csöndben maradjak, és tudjak figyelni. A gimnázium 4. osztályának első félévében „meg akartam bukni fizikából”, nem foglalkoztam vele, pedig kitűnő tanuló voltam. Apám nagyon haragudott, amikor megtudta, hogy színész akarok lenni. Nagy ellenállásba ütközött a tervem, az osztályfőnököm beszélte rá a szüleimet, hogy engedjenek legalább egy évet szembesülni a dolgokkal. Apám nagyon nem örült, de nem mondott nemet. Az volt a feltétele, hogy a fizikát ki kell javítanom négyesig. Azzal bíztatott: fogjam fel úgy, mintha verset tanulnék. Akkor én már versekkel keltem és feküdtem, álltam a buszon és mondtam, sorban állás közben is, az sem érdekelt, hogy hallják. Apám trükként azt dobta be, hogyha a definíciókat nem vagyok képes megérteni, akkor tanuljam meg, mint egy verset.
Visszatérve rám és a gyermekemre: kaptam ajándékba a Jóistentől a fiamat, akinek a vérmérséklete és egész személyisége tükröt tart elém, hogy ne csak a saját szemüvegemen át lássam a világot.
Mi a színház szerepe?
Mint ahogy mondtam, az, hogy mi itt gyakorlatilag a „Nemzeti Színház” vagyunk. Állunk, és állnunk kell, mint világítótorony ebben az egyre sekélyesebb, igénytelenebb, egyre felületesebb és eldobható világban, ahol, akárcsak Ady idejében, a percemberkék – vagy mondjunk inkább másodpercemberkéket – vannak gyakorta rivaldafényben.
Nekünk az a dolgunk, ha van bennünk igényesség, hogy ezt az igényességet sugározzuk ki magunkból, hogy az emberek, a nézők is átvegyék. Hinnünk kell és nevelnünk, felelősséggel tartozunk a fiatal nemzedék iránt is.
Castel Felice, Leenane szépe, Rettenetes szülők, Kalucsni – az utóbbi évek néhány kitűnő előadása, melyekben emlékezetest alakítottál. Persze a Bob hercegben is volt néhány nagy jeleneted. Mondanál példákat kedvenc szerepeidre?
Nagyon sok szép szerepem volt. Az itteni első, a Patikusné Szép Ernő Patika című darabjában mindenképpen kiemelt fontosságú az életemben. Igazából rendezőkre emlékszem jobban, mint szerepekre, ha a kedvencekről van szó. Neveket azért nem mondok, mert nem szeretném, ha valaki kimaradna. Nagyon szerettem a Kicsengetést, a Három nővért és a Csárdáskirálynőt – és az általad említetteket is. De minden feladatban volt valami izgalmas. Csodálatos partnerekkel, alkotótársakkal találkozhattam, tanulságok és sikerek kiegyenlítették, váltogatták egymást.
Egy rutinos színész is megküzd olykor a szerepekkel?
Darabja és rendezője válogatja. A színész is része az alkotófolyamatnak, olykor ötleteket ad a szöveghez, egy-egy jelenethez, végszóhoz. Nekem az a dolgom egy csapatjátékban, hogy végrehajtsam a feladatom. Amikor az én csavarocskám fordul, akkor van rajtam a figyelem. Felelősséget kell érezni a saját „anyacsavarságom” iránt.
Kérdezték tőlem, hogyan tanulok meg egy szerepet. Attól függ, hogy milyen a színdarab, milyen a rendező, milyen a stáb. Van, amikor rutinból, mert olyan a darab. Ilyen például a Függöny, fel!, ami különleges technikájú színmű volt, így egészen másfajta energiákat kellett előteremtenem, mint a Castel Feliceben vagy a Sirályban. Itt a technikára, a halálos koncentrációra, pontosságra kellett magam rávezetni, olyan volt, mint egy fantasztikus terápia.
Most mondok valami furcsát. Az az időszak, amikor édesapám meghalt, s édesanyámat idehoztam magunkhoz, nagyon megviselt… Ha a lelkem nagyon kusza, rémségesen nincs rendben, nekiállok verset tanulni. Az, hogy tudnom kell a hangok sorrendjét, mert a hangok szavakat alkotnak, a szavak mondatot, a mondatok gondolatíveket, az, hogy összerakom magamban és bevésem, olyan idegi folyamat számomra, ami megment, a lelkemet kisimítja.
Olyan, mint amikor valaki nekiáll jógázni, fejen állni, vagy bokszkesztyűt ragad. Csak nekem nem a fizikai mozgás kapcsolja ki az agyamat, hanem a verstanulás, és attól, hogy markánsan mással kell foglalkoznom, a lelkem helyreáll. Mindenki saját maga kell, hogy rájöjjön, mi a kulcs önmagához, s miként tudja a személyiségét kondicionálni, helyrehozni. Van, aki keresztrejtvényt fejt, én verset tanulok.
Tagja vagy a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA), tanítasz a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán.
Hét éve vagyok az MMA tagja. Nagyszerű csapatban, Kossuth-díjas és világhírű művészekkel ülhetek egy asztalnál, hogy közösen gondolkodva segítsük a magyar kultúra értékeinek érvényesülését, megóvását, új, értékes alkotások születését.
Személyes célom a vidéki művészet támogatása: tehetségek, nem fiatal és nagyon fiatal pályatársak segítése, felhívni rájuk az MMA testületeinek figyelmét, kitüntetést lobbizni számukra…
Ami a főiskolát illeti, egy évtizede tanítok beszédművelést a kispapoknak. Azt látom, sok érték kiszorul az oktatásból, sok hiányosságot kell(ene) pótolni. Jó néhány alkotó munkássága megismertetésében lyukak vannak. József Attila istenes költészetét például nem ismerik a középiskolások, de talán a főiskolások, egyetemisták sem. Ez hiba. Óráim tehát nem véletlenül szólnak többről, mint beszédművelésről…
Harminc éve vagy Nyíregyházán, még több ideje a pályán. Milyen az összkép?
Kisgyerekkorom óta színész akartam lenni, másként el sem tudom képzelni az életemet. Köszönöm a Jóistennek, hogy Nyíregyházára hozott, itt megtaláltam azt a nagyságrendet, zajszintet, ember- és szeretetsűrűséget, ami nekem nagyon jó.
Ha hullámzó is a színészi pálya, itt olyan feladatokat kaptam, amelyek izgalmasan terheltek meg, és amelyekből nagyon sokat tanultam. Még az olyan munkák során is, amikor bajom volt a helyzettel, a szereppel vagy a rendezővel.
Én a félig tele pohár híve vagyok…
Szerző: Kováts Dénes
Fotó: magánarchívum
